Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. fejezet

2010.11.24

John sokáig beszélgetett még a felügyelővel. Sok mindent megtudtak egymásról. Nagyon megkedvelte az idős férfit, nagyon értelmes ember volt és nem olyan, mint gondolta. Később azt is megmondta, hogy neki és Doylenak voltak kisebb-nagyobb összetűzéseik, amiért jelentett néhány olyan dolgot, amit egy rendőr nem tehet meg, de a rendőrparancsnok azt mondta, hogy sajnos ennyi nem elég, a munkáján nem látszik meg a személyisége, de most már igen. Nagyot hibázott és majdnem egy kamasz bánta meg. Ha John nem hívja fel a figyelmet erre, akkor most is megússza. „Ő nem jó rendőrnek, egyszerűen nem alkalmas”, mondta Norris nyomozó. De most már felfüggesztették és hamarosan el is bocsájtják, ha minden igaz. Mikor végeztek felhívta Willt, hogy találkozzanak, és elmond mindent, amit tud. Ahogy kisétált az utcára, hirtelen késztetést érzett, hogy felnézzen az égre. Eső illata áradt mindenfelől, és ahogy az eget kémlelte egy esőcsepp hullott pont az orrára, de ahelyett, hogy mint mindig ilyenkor a kocsijához rohan, inkább még nézte a sötét összeolvadt fellegeket, majd a zuhé is megjött. Furcsa, utálta az esőt, de ez most jól esett neki, mintha szüksége volna rá, hogy kitisztítsa a fejét és elmossa a gondjait.

 

 

Az esőt figyelte Norris nyomozó is. Olyan nyomasztó, de mégis annyira frissítő az illata, ahogy a szél befújja résre hagyott ablakon át. A jelentést nézegette, és a beszélgetést vette át újra és újra, ez volt a szokása, ha egy ügyön dolgozott. Igaz a közúti balesetek és a gyilkossági kísérletek nem az ő asztala, de úgy érezte, hogy ez, a mai látogatása az egyetemen és egy spiclije hívása, egy hamarosan gazdát cserélő ereklyéről, amit már ismert régebbről, valahogy összefügg. De a darabok, még nem álltak össze egész képpé, még ők is formálódnak és még jönnek újabbak is. Csak az a kérdés, mikor készül el. Ekkor hívta Katherina, hogy az eső miatt nem tud bemenni, de más nap első dolga lesz. Így is volt.

 

 

John és Will, az előbbi lakásán találkoztak.

- Te jól megáztál! Nem indult a kocsid.

- De csak volt egy fura érzésem.

- Ó. Miért nem ezzel kezdted.

- Hagyjuk, még nem látom a végét. Szóval találkoztál ma Katherinával?

- Honnan tudod? Csak nem?

- Nem, bent voltam az őrsön az egyik gyerek miatt és összefutottam Norris nyomozóval. Vallomást tettem a reggel történtekről és beszélgettünk.

- Norris nyomozó. Ma mindenhol ott van?

- Rendes ember. Emlékszel a reggeli palikra? Meghaltak. Valaki végzett velük. Szerintem a szuveníred is elvitték.

- De ha hagyod, hogy megvegyem, most nálam lehetne.

- És most te lennél a hullaházban helyettük.

- Az nem olyan biztos.

- Ne kezd ezt! Elméletileg nem sokkal utánunk ért oda a gyilkos, ha még ott üzletelünk, bájcsevegünk, minket talál ott, nem a balekokat.

- Ha tényleg nem sokkal később ért oda, lehet, hogy minket is látott?

- Nem kizárt.

- És ez azt jelenti, hogy mivel valószínűleg ő is ott lesz és lehet, hogy felismer, nem megyünk el a holnapi üzletre? – kérdezte lehangoltan.

- De igen.  – Will még sosem látta ilyennek a barátját. Volt benne valami, amit képtelen volt felismerni. Határozott volt, mint mindig, de most valahogy más milyen, rémisztő. – Pont ezért megyünk oda.

- Hogy végezzen az esetleges szemtanukkal?

- Úgy ismersz, mint aki hagyná ezt? – már mosolygott, de még mindig rajta volt, az a furcsa árnyék az arcán. Sejtette, hogy mi ez. Volt már hasonló élménye vele, meglehetősen sokszor, de most volt eddig a legijesztőbb, szinte gonosz.

- John, jól vagy? – félve kérdezte. Az furcsán nézett barátjára a kérdés után. Olyan gonosz volt a tekintete, hogy Will hátán felállt a szőr. Belegondolt, hogy még sosem rémült meg ennyire egy pillantástól, vagyis mégis, Lesterétől. John kicsit megrázta a fejét, majd úgy nézett ki, mint aki egy rossz álomból ébredt, a szeme karikás volt, és vörös, ezért dörzsölgette.

- Igen. Bocs az előbbiért. Régen volt már ilyen.

- Igazából, ilyen még sosem volt. – megint furán nézett rá, de már úgy, mint a régi önmaga, vagyis mint mindig, ha Will beszélt.

- Ezt, hogy érted?

- Nem fontos, már vége van. Remélem, hogy nem leszel többé ilyen. Rémisztő vagy és nem a hagyományos módón, ahogy ismerünk és szeretünk. Az határozottan pozitív, de ez, huh. Na, mindegy, a lényeg mégis az, hogy elmegyünk.

- El – nagyot sóhajtott. – El kell mennünk. A pénz megvan?

Will elmosolyodott.

- Persze, hogy megvan. Mikor nincs? Jól van, jól van, tudom, de általában. – mondta, mikor John épp készült volna kezdeni a felsorolást.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, de el kell menünk. – fáradt volt. Halálosan kimerült. Látszott rajta, hogy valami agyon gyötörte. Tudat alatt próbált ellenállni egy erőnek, mely eltiporhatja, ha nem képes szembe szállni vele.

 

 

Másnap, Will olyan volt, mint egy kisgyerek. Állandóan az órát nézte, hajnalok-hajnalán felkelt és John idegeire ment. Úgy izgult, mint általában minden nagy üzlet előtt. De barátja tudja, amint odaérnek, és kiszáll az autóból, ő lesz a leghidegvérűbb és legvagányabb ember, persze, csak külsőleg. Belül ugyanaz az izgatott gyerek, aki a cirkuszban várja az előadás kezdetét. Mikor végre, Will legnagyobb örömére odaértek, még senki nem volt ott. Nem csoda, mert korábban jöttek, így szerették, és így biztonságosabb. A városszéli kikötőknél várakoztak. John a 69-es Chevrolet Camaro-ja motorházának támaszkodott, Will a rádiót kezelte, még mindig ideges, gondolta John. A kocsija nagyon öreg volt, de Will egyszer lenyúlta és a mostani állapotában hozta vissza, kicsit feltuningolva. Majdnem az egész alvázat kicserélték és most csak úgy duruzsolt a motor, és ha kell, nagyon tudta kapkodni a lábait. Kívülről sötétszürkére festették és két világosszürke versenycsíkot húztak végig rajta. Egy remekmű volt és John imádta. Igaz, kicsit haragudott barátjára az eltulajdonítás miatt, de ilyen „apró” szívességekkel hálálja meg az őrangyali munkáját.

- Will! – az említett kidugta a fejét a kocsiból és elhalkította a Metallica, Sad But True-ját.

- Megjöttek. – kiugrott az autóból és átvedlett hűvös üzletemberré. Nagyon jól csinálja, gondolja John. Egy sötét autó jött, amiből három ugyanolyan fickó szállt ki. Összebólintottak. Épp ekkor Alex is megérkezett öreg csupa-rozsda kocsijával. Köszöntötték egymást, majd az eladók oda mentek a Camarohoz.

- Szép autó. – mondta az egyik.

- Kösz. De úgy hallom, Önöknél van, valami még ennél is szebb. – szólt John.

- Azonnal a közepébe. Ez tetszik! – mondta a főnök, Mr. Blacknek hívták. Kicsit sem álnév jellegű, fordult meg mind Will, mind barátja fejében, de ez most nem számít.

- Ezért jöttünk nem? – vette át a szólt Will.

- Még várunk valakit, ugye Alex? – súlyos pillantást váltott Johnnal, melynek eredményeként, mint mindig, lesújtotta a tekintetét. Érdekes, ha ennyire kerülné a pillantását, miért egyből rá nézett?, gondolta John.

- Hányan leszünk még?

- Már csak egy vevőt várunk.

- Rendben. Kicsit arrébb sétáltak, valamit megbeszélni, és Alexet is odahívták. Will ránézett barátjára, aki megnyugtatólag megrázta a fejét. Ekkor azonban összerezzent és Will is jól látta. Félelem suhant át a testén és emiatt az övén is.

- Gáz van. – mondta, úgy, hogy csak Will hallja.

- Mekkora? – egy kocsi hajtott feléjük, John azt nézte, ahogy közeledik, így társa is. Az eladók is a hangja hallatán arra fordultak. Az autó csak jött és egyre jobban látszott Johnon, hogy ideges, szerencsére, csak a „Will radarok” érzékelték. A fehér Mercédesz meg állt és egy férfi szállt ki a sofőrülésről, de lerítt róla, hogy nem ez a valódi foglalkozása, és átsétálva a másik oldalra egy igen elegáns férfit engedett ki, akit mindannyian felismertek, híres műgyűjtő a városban, Mr. Donald Freamont. Egyikük sem lepődött meg, miért hitték volna, hogy minden vackát legálisan szerezte. De John nem az utast nézte, hanem a sofőrt. Olyan ismerős volt neki, de honnan? Nem ő jelentette a veszélyt, sőt furcsán megnyugtató volt a jelenléte. Ekkor újra belehasított az, az érzés a bajról. Ott villogott benne, mint egy vasúti jelző lámpa az éjszaka közepén.

- A francba! – még mindig halkan.

- Mi van?

- Lester.

- Mi? – ekkor az anyósülés is kinyílt és egy újabb férfi lépett ki. Will először csak nézte, nézte, majd ő is felismerte. Ez valóban Lester Murdock volt, a srác a szochiópata hajlamokkal. De ő is felismerte őket, de először nem annak, akik valójában voltak. Felismert bennük két vevőt, akiknek köszönheti az életét, mert elvették a fegyvereket a gyártelepi balekoktól, így neki szabad útja volt a győzelemhez. Az újonnan érkezők közelebb jöttek és a fehér öltönyös Freamont, aki a kis csapat feje, ment elől és üdvözölte az eladókat. Lester csak a két másikat nézte, főleg azt a szúrós szeműt. Őt nézte. Johnnak teljesen elszállt a félelme, helyére düh tört be. Mikor ilyen szépen összejöttek, Alex, Will, a vagyonos és az eladók közelebb mentek egymáshoz, és elkezdődött az üzlet. Will nagyon értett hozzá, hogyan kell a szavakat csavarni, szövögetni, úgy hogy ő legyen a nyertes a pályán és eddig nagyon jól haladtak. John kicsivel mögötte állt. Ő is értett ehhez, de nem akart nagyon belekerülni, most csak az számított, hogy régi ismerősük itt van.

- Miért töritek magatokat? Inkább azt kéne tennetek, mint a gyártelepen. – szólalt meg Les Will fele.

- Hogy megint, megkönnyítsük a helyzeted Lester. Na, azt már nem. – szólt rá John. Megdöbbent, hogy tudja a valódi nevét. Már régen nem használta.

- Ki a fene… - ekkor rájött. És a tekintetétől, John érezte, hogy a barátjában újra feltör régi félelme.

- Nahát, nahát. Milyen kicsi a világ! Willy és Johnny a két jó barát.

- Túl kicsi. Azt hittem valahol egy börtön mélyén fogsz megposhadni. – mi a franc van Johnnal, gondolta Will. Ő mindig tartja magát.

- Fiúk, nem kéne az üzletre koncentrálni? - Próbált témát váltani, félt a következményektől, ha ezek egymásnak mennek. Tudta, hogy társa, erőlködés nélkül lenyomná, de ez mégis Lester, meg a többinél úgyis van fegyver, azok ellen tehetetlen volna.

- Te hallgass Stinson! – John elé állt.

- Már megint a cimborád háta mögé bújsz. Egyszer légy férfi és állj ki szemtől szembe.

- Mert te ahhoz nagyon értesz, ugye? – védte meg barátját.

- Elég volt, Shiver! – azonnal összehúzta magát. Mi az ördög, gondolta John. A sofőr szavától így fél. Már egészen biztos, hogy nem főállásban vezet kocsikat.

- Ha mindenki lenyugodott. Folytatnánk - de még szúrták egymást. Olyan gyűlölet ugrált a levegőben, hogy a folyó vize majdnem felforrt mellettük. Végül is abban egyeznek meg, hogy másnap, fogják megkötni az üzletet és akkor hozzák a pénz, a kikötő másik végén. Ahogy mindenki szépen elindult a kocsija felé Lester megfordult és a nadrágjába dugott kést Will felé dobta. Ebben a pillanatban John ugrott oda, és röptében elkapta a tőrt. Tekintete égette a levegőt. Mindenki összerezzent és a fegyveréért nyúlt a jelenet hatására.

- Nem vagy valami eredeti. Régen is, most is, kés. – lassan közeledett felé, ujjai közt forgatta a pengéjénél.

- De egy valamit elfelejtettél. – elővett egy másikat és felé csapott vele, de John gyorsabb volt és megragadta a csuklóját és kivette kezéből a kést. Lester felordított és még töményebb gyűlölet kavargott benne.

- Még mindig, Én vagyok a jobb. – mondta, úgy, hogy csak Ő hallja, ekkor elengedte. És a földre ejtette, mindkét kést. Majd hátat fordított és a kocsijához ment. De azt nem vette észre, hogy a sofőr milyen meglepett arcot vág, mikor a meglátja a lefegyverzésnél kicsit felgyűrődött a zakója alól előtűnő bőrszíj karkötőjét.

 

Will alig hitt a szemének, úgy pattant be a kocsiba, mintha félne, hogy őt is kicsit megráncigálja barátja. Úgy nézte, mint még soha. Csak bámulta. Már Johnt is idegesítette, ezért megszólalt.

- Mi a fene van?

- Te elkaptál egy repülő kést!

- Mi van?

- Te elkaptál egy kibaszott repülő kést! – mondta, már szinte ordítva.

- És?

- Ez atom király volt! Mint egy nindzsa! Csak ott állsz és jön a kés és majdnem leszúr, de akkor te elkapod, csak így. – és a kezével is mutatta. – Ez nagyon állat! Öregem, ezzel elmehetnénk a cirkuszba! Nem, nem is lehetne saját tv showd!

- Hagyd már! – szólt rá, de ha belegondolt, tényleg nagyon király volt.

- És ahogy Lestert is lealáztad, na, az már valami! De várj, most jut eszembe, te elkaptál egy kést! Büszke vagyok rá, hogy a barátod lehetek.

- Elég már! – de már Ő is nevetett.

- Nem, nem ezt meg kell ünnepelni!

- Mit? Hogy már megint megmentettem az életedet?

- Azt is, de ezt a királyságot, öcsém nem hiszem el! – Will mellett, már ha valaki elbírta viselni, csupa kacagás volt az élet.

 

Miközben Freamonték mentek haza, mindenki a saját gondolataiba merült. Az öreg Freamont a nagyszerű üzlet lépéseit fontolgatta. Lester a sértett büszkeségét ápolgatta és a fel-feltörő dühét próbálta kordában tartani. De a legjobban Robert Hawke volt elmélyülve. Az a karkötő. Mikor utoljára látta, még nyakláncként üzemelt. Hogy került ehhez a fiúhoz? Nem is maga a karkötő volt érdekes, hanem a rajta lógó medál. Egy érményi ezüst amulett. Nem hoz szerencsét. Nem is véd meg semmitől, de az, amit számára jelent, az igenis fontos.

Még kamasz volt. Sokat jártak a barátaival csavarogni, mint minden hasonló korú. Egyik este, mikor szintén így lófráltak furcsa hangot hallottak. Az egyik bokorban az utca bolondja, Alfréd Arbon feküdt. Részegnek látszott, nyöszörgő hangot hallatott. A fiúk oda is szóltak neki valami ízeset. Ekkor Hawke szólalt meg.

- Ne már srácok! Uram jól van? – megragadta a kezét és halálra rémítette a fiút. Mindenki más elszaladt, neki földbe gyökerezett az lába. Ijesztő külseje volt így is, de most még hátborzongatóbb. Vak volt, szemei világosszürkék, majdnem hófehérek, arca, mint a Grand Canyonban, olyan mély barázdák voltak rajta, nem lehetett tudni, hogy ráncok, vagy sebhelyek. Hamuszürke bőre volt és olyan száraz, hogy az embert kirázta a hideg, ha hozzáért.

- Tudnál nekem segíteni? – Hangja nagyon rekedt és meggyötört. Képtelen volt megszólalni, így bólintott, majd eszébe jutott, hogy nem lát így annyit ki tudott bökni, hogy:

- Aha.

- Kérlek, segíts fel és kísért haza. – a háta mögé nézett, de barátai már árkon-bokron túl voltak. Nagyot nyelt, majd a karja alá bújt és nehezen, de végül sikerült talpra állítani. A

Férfi nagyon magas volt, így pont befért a hóna alá. Ahogy átölelte a derekát, hogy jobban tudja tartani, valamitől nedves lett a keze, de nem harmat, mert az hideg volna, ez meg szinte égette a kezét. Mikor egy lámpa alá értek és meglátta, majdnem elájult. Véres volt, Arbon megsérült, nagyon. Egy örökké valóság múlva elérték a házát. Sötét, kopott és kísérteties volt. Ha tudná az anyja, hogy itt van? Már a kezében volt a kulcsa és ki is próbálta nyitni az ajtót, de annyira remegett a keze, hogy leesett. Robert nem tudta, hogy mit tegyen, ha lehajol, nem biztos, hogy fel tud állni, de nélküle, meg nem tudnak bemenni és le sem teheti, mert képtelen volna még egyszer felemelni. Hol a kulcsot nézte, hol az öreget, keze még mindig, minta a kulcsot fogna, remegett. Végül megkockáztatta. Lassan elkezdett leguggolni, Arbon néha nagyot nyögött, de nem panaszkodott. Olyan mesze volt a kulcs, de végül ujjai ráfonódtak. Most jön a neheze. Minden erejét megfeszítette, és épp mielőtt ő is összecsuklott volna, sikerült. Kinyitotta az ajtót és beléptek. Félt a háztól. Nem mert bemenni, de most az öreg kezdte el húzni. Nem bírt a karja alól kibújni, így neki is mennie kellett. A sérült, a fal mellett tapogatózott és végül halvány fény gyulladt a házban. Robert a kezdeti vakság után egy kopott kanapét látott a nappalinak vélt szobában így az lett új célja. Végre sikerült lefektetni az öreget, akinek néha nagyon összerándult az arca a kíntól. Most arrébb húzta, állott szagú kabátját és egy mély sebet fedezett fel az oldalán és még sok másikat a teste különböző pontjain. Most látja, hogy pontosan ott fogta. Mennyire fájhatott neki, de nem szólt egy szót sem.

- Hívok egy mentőt. Merre van a telefon?

- Ne kérek, maradj itt! – és újra megragadta a karját, de már gyengébben. Nem tudta, hogy mert nem akarta megszorítani, vagy már nem volt annyi ereje.

- De nagyon megsérült. Orvosra volna szüksége, vagy … - bele sem mert gondolni.

- Mit tudnak azok az orvosok?

- Például, megmenthetik az életét. – jól hallja, ez nevetés?

- Arra nincs szükség. – megpróbált felülni.

- Maradjon! – de mégis felült, mennyi erő van még benne. Megpróbált fel is állni, de az már nem ment. Káromkodott egyet, saját tehetetlensége miatt, majd a kanapéval szembe lévő kandalló felé intett.

- Van ott egy szép kis fadoboz, hozd ide. – megtette, amire kérte. Kinyitotta és sok poros kacatot látott benne. Kicsit kutakodott, közben vak szemei a semmibe bámultak, majd elmosolyodva kiemelt valamit. Egy bőrszíjon egy apró, érményi medállal. Valami fura vésés volt rajta, de ahogy szépen lassan forgott, nem tudta kivenni mi az. Az öreg a kezét kereste, majd mikor megtalálta bele tette a nyakláncot és összezárta az ujjait.

- Nem, nem lehet…

- Csitt! Nem kérdeztem, hogy kéred-e. Csak kapod. Viszont szeretném, ha megtennél nekem még valamit. – kiborította maga elé a földre a doboz tartalmát, Robert csak figyelte, mennyi valószínűleg értékes holmi potyog, az öreg számára értéktelenül a földre. Az alján egy kis titkos rekesz bújt meg, amit félre kellett tolni. Ügyes, gondolta a fiú. Ekkor egy érdekes másik, sokkal nagyobb medál bukkant fel, kivette és öreg piszkos ujjaival meg akarta tisztítani, hasztalan.

- Szeretném, ha ezt elvinnéd a Történeti Múzeumba és odaadnád valakinek. Akárkinek. – nagyot sóhajtott. Ekkor legalább ezer évesnek tűnt. Arra gondolt ott biztonságban lesz. Egy darabig

- Hálás vagyok, hogy segítettél, így megjutalmazlak, de nem a medállal. Elmondok neked egy titkot. Kíváncsi vagy?

- Igen.

- Az jó! Maradj mindig kíváncsi. Te nagyon erős vagy és okos. Szemfüles. Sokan fogják majd a szavad figyelni. Ez a medál, amit, neked adok a tiéd. Viseld mindig, és ha egyszer találkozol olyannal, akit érdesre tartasz, hogy birtokolja, akkor ad neki. Akinél utána látod, azt becsüld meg, figyelj rá és óvd. Mert később megmenti az életedet. – a fehér szemekbe meredt, szinte megbabonázták. Ekkor összerándult, ezért lefektette. Nagyon rossz bőrbe volt. Ahogy próbált neki segíteni, mindkét kezével megragadta az arcát az állánál és közel húzta magához.

- Most menj innen! Ne gyere többet a házam közelébe, és ha valaki kérdezi, nem is jártál itt. Megértetted? – megrázta a fejét, mert képtelen volt megszólalni a félelemtől. Majd még közelebb húzta, a kezével próbált ellen tartani a kanapén, de nagyon erős volt. Addig húzta, míg szája a füléhez ért.

- Sose, hagyd, hogy valaki meg akarjon félemlíteni. Ha félsz, képtelen vagy védekezni, és eltaposnak. – Újra bólintott, de már csak egyszer, lassan. Már nem félt az öregtől. Mikor elengedte elhúzódott és még nézte egy darabig. Az oldalán lévő sebet szorongatta és az arcán látszott, hogy szenved. Annyira kiszolgáltatott volt. Nem hagyhatja itt. Összerándult egy pillanatra.

- Takarodj a házamból! Fuss! A hátsó ajtón! – egy darabig még ált majd elindult arra amerre mondta. Átesett egy eldőlt fogason, majd tovább ment. Ekkor valaki betörte az ajtót. Megállt és egy vitrin mögé bújt el. Négy férfi lépett be, az utolsó lehetett a főnök. Felsőbbrendű stílusban ált és megvetette a házat, amibe belépett, majd az öreghez sétált.

- Nem hittem volna, hogy haza tudsz vergődni előttünk Arbon.

- Sok mindent nem tudsz rólam Freamont.

- Lehet, de azt tudom, hogy ez a ház gazdaggá fog tenni engem, vagyis a kincsek, amik benne vannak. Főleg az egyik– Robert a kezében lévő nagy kerek medálra nézett és azt gondolta, ez ugyan nem, de azt nem láthatta, hogy az öreg kicsit megváltozott, nyugodt lett, szinte földöntúlian békés. De mégis elkiabálta magát Freamont felé.

- Azt mondtam takarodj! Nem hallod. Nincs itt már semmi keresni valód!

- Ugyan kérlek! Már nem tehetsz semmit. – de a fiú tudta, hogy ez nem a fickónak szólt. Felvette a nyúlcipőt és amilyen csendben csak tudott kisurrant. Szerencséje volt, mert a kutyái épp feldúlták a házat. Kiért a szabadba és nagy levegőt vett. Újra szaladni kezdett és meg sem állt hazáig. Zihálva rohant a szobájába és zuhant az ágyra. Tudta, hogy Mr. Arbon nem éri meg a másnapot, vagy a sebei, vagy az a fickó végez vele. A markában szorongatta a medálját, olyan erősen, hogy megvérzett a keze. Ekkor esküdt tett, hogy nem feled. Már tudta, mit tegyen és tudta azt nevet, ami mindig eszébe fog jutni, ha azt a sebhelyet nézi a kezén, Freamont.

Eszébe jutott, hogy milyen sokat vergődött, hogy Freamont bizalmi körébe kerülhessen, hogy megölhesse, de mikor lehetősége volt rá jobb ötlete támadt. Ahogy vezetet, újra a tenyerébe pillantott. Még mindig ott volt egy félhold alakú seb. Annak a medálnak a nyoma, amit az előbb, annak a fiatalembernek a csuklóján látott fityegni. Hogyan kerülhetett hozzá? Kemény legény az egyszer biztos, és ismeri a mellette forrongó Shivert. Rá kell kérdeznie.

- Ki volt ez a spenóthuszár? – látszott, hogy nem akar válaszolni.

- Na? Úgy vettem észre nagyon jól ismeritek egymást. – nem akart izgatottnak tűnni, de nagyon kíváncsi volt. Elvégre meg fogja menteni az életét.

- Srác koromban találkoztam velük.

- Barátok voltatok.

- Mit érdekli? - de egy pillantással a helyre tette.

- Nem éppen. – szinte sejtette. Nem így üdvözlik egymást a rég nem látott barátok. Tőle nem fog sokat megtudni róla, majd a saját módszerével.

- Mr. Freamont, izé, nem fog engem, kirúgni, ezért a kis, mert, hát nevet változtattam és nem szóltam neki?

- Nem zavarja. Már tudja. – meglepődött, azt hitte erről senki sem tud. Ennyit a megbiztató, személyiség lopásról. – Én mondtam meg neki, mielőtt „felvette” és a múltjába is beavattam.

- Utánam nézett?

- Még szép! – Nem is mentegetőzött. Ő nem szokott. Hideg volt és mindig tiszta munkát végzett. Ezért volt alkalmas arra, amire készült.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.