Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


33. fejezet

2010.11.24

Sokáig jártak a képek a fejében, amiket Lesterében látott. Azt tudta, hogy Veronica azért küldte hozzá, hogy ráijesszen, és hogy tudassa vele, Ő is itt van. Csúnyán váltak el, és azóta egyfajta Vendettát fogadtak a másik ellen. Mondjuk jogosan. Azt is látta, ahogy lelövi Willt. Szörnyű volt. De a legborzasztóbb, hogy ekkor azokat érezte, amiket a férfi. Az a hideg, ami a szívében van nagyon sok baj okozója.

- Biztos jól vagy.

- Biztos. Csak nehéz visszatérni magamba.

- Az a nő, Veronica küldte ide Lest?

- Igen.

- Miért?

- Pontosan nem tudom, vagyis sejtem, de…- nagyot sóhajtott – ha tényleg az, akkor nagy szarban vagyunk.

- Elmondod?

Sóhajtott. Látszott rajta, hogy ez nagyon nehéz neki.

- Tinédzser koromban volt egy baráti társaságunk, mint mindenkinek. Volt egy srác, ő olyan vezér féle volt, Ő volt az egyik legjobb barátom, talán, még annál is több, Eddynek hívták. – lesújtotta a tekintetét. – Veronica is benne volt ebben a klubban. Nem voltunk igazán jóban, de volt közös témánk és néha beszélgetünk. Ő is olyan, mint én.

- Boszorkány?

- Igen, mint kiderült a másik fajtából.

- Milyen fajtából?

- Mindjárt. Szóval egyszer beállított azt mondva, hogy van egy klassz bulija, a többiek ugrottak az ötletre, de Én kicsit aggódtam. Volt egy rossz érzésem, de erről te többet tudsz mesélni. Nos, nem hallgattam rá és végül én is mentem. Egy raktárba mentünk, ami már elő volt készítve, gyertyák, fekete bársony a szimbólumok a falon és a kardok.

- Kardok? Ó! Bocsi. – mondta a pillantása láttán.

- Négy kard. Az életet szimbolizálják. A Föld, a testet. A Víz a vért. A Levegő a lelket, és a Tűz, az erőt, a lelki erőt. A varázserőt. Ekkor még nem tudtam pontosan, hogy mi készül, de mikor azt mondta, hogy szellemet idéz, már sejtettem. Az idézés nagyon nehéz, mert hatalmas erő kell, hogy jó szellemet hívjunk, és kordába tudjuk tartani. Sokszor van olyan, hogy az itt rekedt rossz emberek lelke jelenik meg, és azok csúnya dolgokra képesek. Láttam már ilyeneket azóta is, és sokat Én is levezettem. Tényleg nem egyszerű, főleg egy kezdő, nagyravágyó gyereknek. Már nem tudtam leállítani. Bekerült a körbe és azt csak az képes megtörni, csak aki létre hozta, az egyfajta védő burok. Elpusztíthatatlan. Megidézte azt, amit sosem volna szabad. Egy ősi boszorkányt, Dezelmát. Ő volt az egyik első fekete mágus, és úgy tartják, az egyik leghatalmasabb is. A pokol erőivel játszott. Olyan hatalma volt, amivel bármire képes volt és azokat meg is akarta tenni. Ebbe a négy kardba zárták, hogy sose lehessen együtt egészen, mert úgy túl hatalmas. Egy Harva nevű boszorkány tudott véget vetni a kegyetlenségeinek. Sokan mentek, de ő találta ki a legyőzésére alkalmas igét. Gonosz, minden porcikájában. Ezek a kardok, miután bele száműzték a régiek nemzeteket tapostak el, a bennük lévő sötétség és gyűlölet miatt. Csakhogy sorsáért meg is fizet mindazoknak, akik használni merik. Elpusztítja az embert belülről. Lassan felemészt minden fényt és csak az üres porhüvelyt hagyja hátra. Sosem szabad ekkora erőkkel játszani, de Veronica ostoba volt. Most is az. Abban reménykedett, hogy ha kiszabadul, és látja, ki segített neki, megjutalmazza. Hatalmat akart. Felülmúlni mindenkit. Csakhogy nem elegendők a kardok. Csak a körvonalait hordozzák, mint egy CD. De az sem képes fizikai dolgokat létrehozni, ha nincs miből. Csak az információ van beléjük ívódva, a fizikai lénye nem, az elveszett. Ezért volt szüksége ránk. A kör bezárult és Az Alkonyat Hajnala megkezdődött.

- Az Alkonyat Hajnala?

- Az alkonyat az élet vége, míg a hajnal a kezdete. Azért így hívják, mert hiányzik az éjszaka, vagyis a vég utáni megnyugvás. Azok, akik szellemként a világunkban maradnak, azok az örök Alkony földjén vannak. Nem jó, mert örökösen a folytatásra várnak, ami nem jön el. Csak ha képesek azt elfogadni, hogy ezzel mindennek vége, és új körbe kezdenek, elhagyva mindazt amik, eddig voltak. Sokan félnek az éjszakába lépni. Tudta, hogy ki vagyok, és ezért kellettem. Csak azzal nem számolt, hogy nem fogom ilyen egyszerűen hagyni. Igaz fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Tudtam, hogy meg kel állítanom. De azt nem, hogy, hogy. Rettegtem a következményektől, mert már csak attól, hogy a kardok egymás közelébe kerültek, éreztem a határtalan dühöt, mely kitörni készült, elpusztítva mindent, ami él. Veronica a körben transzba esve mondogatta az igét, amitől a kardok a levegőbe emelkedtek és izzani kezdtek. Egy szavára kirontottak és egy-egy testbe fúródva csillapodtak meg. – elhallgatott. Maga elé meredt és nem szólalt meg. Fájtak az emlékek melyek felidéződtek benne. Szörnyű volt hallatni Johnnak, és tudta, átélni majdhogynem lehetetlen. És hallgatásából és a testéből jövő sugárzásból érezte, hogy igaza van. Szinte lehetetlen. Megfogta a kezét, de nem nézett rá. Visszahúzta, és a pólóját emelte meg vele. A köldöke fölött egy két- három centi hosszú, kis vékony fehér dudor volt.

- Mindannyiónkba egy-egy. – könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte képtelen befejezni a történetet, de el kell mondani. Fel kell magát szabadítania a teher alól, ami ennyi éven át a lelkét nyomta. Nem képes rá. John megfogta újra a kezét és megszorította. Erősen. Az ereje belé is átszállt. Azt mondta neki a szemeivel, hogy itt van, mellette, és nem fog elmenni.

- Fojtasd kérlek. – kék szemei annyira gyönyörűek voltak. Türelmet és elszántságot látott benne. Ő megérti, meg akarja érteni, de ahhoz beszélnie, mesélnie kell. Így hát folytatta.

- Látni, hogy a barátaim összesnek sokkal szörnyűbb volt, mint az, az érzés, hogy az izzó, de mégis olyan hideg penge a testembe hatol, ez akkor olyan lényegtelen volt. Egyesével rogytak össze, legutoljára Eddy, a barátom. A szemembe nézett. Nem értette, hogy mi történt, segítséget próbált kérni, de már nem tudott. Alig tudtam magamnál maradni, de a szívem átjárta valami, ami az egész testemet arra késztette, hogy harcoljon. Ahogy a kardok kiléptek, a kör is megsemmisült és Veronica a művét figyelte. A gyertyák ívén belül, a földből fény tőrt fel, és egy homályos lény mászott ki belőle. Akkor már tudtam, hogy kicsoda. Mélyről jövő dühöt éreztem magamban, olyan erőset, hogy Veronica is megérezte, és rám nézett. Láttam, hogy a siker után, a felhőtlen öröm, hogy foszlik le e képéről, ahogy a szemembe nézett. Félt tőlem. De most nem ő volt a fontos. Dezelma kitárta a karjait, hogy magába gyűjtse a kardok által a teste felé irányuló életet, de én képes voltam leblokkolni. Megláttam, a vörös rubintokat, a testemből kiálló kard markolatán. A Tűz kardja. Arra gondoltam, az erőm kéne, hát kaphatsz belőle. Fogalmam sincs már, hogy, hogy, de megragadtam a kardot és kihúztam. Nem éreztem fájdalmat, sem félelmet, csak hatalmas erőt. Olyan nagyot, amivel a világot ki tudnám fordítani. Lassan felálltam és elengedtem a fegyvert és az a levegőben lebegve várt. Dezelma mikor érezte, az ellenállást felém fordult. Nem láttam az arcát, vagy a körvonalait, csak egy lebegő füst tömeg volt, de egyenesen a szemembe nézett és én is oda ahol azt sejttetem. A kard pengéje felé fordult, és kilőtt. Éreztem magamban annyi erőt, hogy megtegyem azt, amit az Ősök, de már neki is volt ereje. Megállította, pár méterrel maga előtt. Könnyű szerrel visszafordította felém, és éreztem a kárörömöt benne. Engem akar. Látni akarja, hogy meghalok. Nem szereti, ha ellenállnak neki, és ezért végezni akar velem. Gyengülök. Egyre közelebb és közelebb engedem magamhoz a kardot, tudja, hogy Ő van felül, nagyobb a hatalma, még test nélkül is, mint nekem, ezért lassan csinálja. Már olyan közel van, hogy még félhomályban is jól látom, hogy a vérem az élén, pont olyan színű, mint a markolatba foglalt rubint. Szinte érzem a penge hidegét, ahogy újra a testembe merül, mikor Dezelma összerándul. Nem érti mi történt, és lenéz. Egy vékony acél darabot lát, amint ott ahol a mellkasának kéne lenni kiáll, hátra nézve a Víz kardja, Zafírral kirakott markolatát látja. Rám néz. Annyira lefoglalta, hogy élvezze amint velem végez, hogy nem figyelt semmire. Máskor, megérezte volna, hogy azért gyengül az ellenállásom, mert másra helyeztem át. Egy másik kardra. Érzem a haragját, mely lassan emésztő gyűlöletté fajul, de ekkor egy intésemre, a Föld kardja is, az Opálokkal, visszatér, és a testébe fúródik, majd a Levegő is, a hegyikristályokkal, kilép Eddy testéből és az övébe mélyesztem, végül a Tűz. Fülsiketítő ordítással vette tudomásul, hogy vesztett. Mielőtt újra négy részre szakadt, még utoljára a szemembe néz, és olyan sötét gyűlöletet éreztem, hogy a félelem jár át tőle. Majd lassan eltűnt, mintha nem is létezett volna. A fegyverek csilingelve hulltak vissza a földre. Még egy darabig nézem, a helyet, ahol a semmivé lett, de csak a négy kard volt ott, és Veronica. Ő is olyan hitetlenül áll ott, mint ahogy később Én is, hogy a világtörténelem egyik leghatalmasabb fekete mágusát, körülbelül két perc alatt ártalmatlanná tettem. A lábaim összerogynak, és mikor lenézek, hogy miért, láttam, hogy egy hatalmas vértócsa közepén térdelek. A ruhám teljesen átázott.

- Mit tettél Te Őrült! – mondta, majd ordította. De nekem csak a többiek járnak a fejemben főleg Eddy. Képtelen vagyok felfogni, hogy már nincs. Megpróbálok, oda menni hozzá, közben Veronica csak ordít.

 Majd a rendőrség kiérve értetlenül állt a történtek előtt, mert három halott, és egy súlyosan sérült, eszméletlen gyereket talált. Veronica eltűnt és elvitte a kardokat. Vagyis egyet nem. Tűz kardját nem tudta elvinni. -

Elhallgatott. Észre sem vette, hogy átváltott múltból, jelen időbe, és úgy beszélt mintha mostani eseményeket narrálna. John nem szólt. Érezte a feszültséget benne, és csak hallgatta. A történetnek ezzel vége. Vagyis nem de ezt nem mondta el. Szégyellte. Csak a fejében játszódót le újra az a beszélgetést.

- Hogy képzeled ezt? Te átkozott! Mit tettél!

- Te mit tettél!

- Gyenge vagy! Eltaposhattalak volna, mint egy hangyát!

- De nem tetted, mert azt hitted, be tudod bizonyítani, hogy te vagy a jobb. De tévedtél!

- Nem!

- És az a legszomorúbb, hogy te is tudod. Hiszen láttad. És érezted. Most is érzed.

- Nem!

- Én vagyok a jobb!

- NEM!

- Ugyan Veronica, fogad el.

- NEEM!

Hatalmas energia hullámot zúdított az addigra Eddyhez érő Katherinára, aki egy legyintéssel félresöpörte.

- Takarodj innen! – mondta a sebesült lány.

Dacosan újra megpróbálta, újra hiába.

- Tűnj el innen!

Gyűlölet ült ki az arcára. Újra megpróbálta, és nem történt semmi. Mintha nem lenne ereje. A kezeit nézte.

- Mi történt?

Katherina először nem értette, majd rájött.

- Pihenőpályán vagy kislány.

- Mi? – Csak annyit mondott.

- Lélek-bilincs.

- Nem. Az nem lehet.

Többé nem szólt Katherina, csak a mellette fekvő halott fiút nézte. Hófehér arca könnyeket csalt a szemébe. Nem lehet, hogy ez történt. Semmi értelme nem volt. Egy pillanatra az ő szívét is átjárta a gyűlölet, majd elengedte. Minden, ami most benne kavargott könnyeivel hullott Eddyre. Csak egy sikítás tudta arra késztetni, hogy felnézzen, és azt látta, hogy a dühős Veronica elejti az egyik kardot, ami felhevült az ujjai közt és megégette, értetlenül néz, majd azzal a hárommal, ami a kezében volt elszaladt. Fátyolosan látta Katherina, nem tudta, hogy a könnyei miatt, vagy azért mert egyre gyengébb, érezte, hogy lassan a sötétbe hull, most pihenésre van szüksége.

Mikor a kórházban magához tért, semmit nem tudtak a rendőrök kiszedni belőle, azt mondta nem emlékszik, és nem is faggatták sokáig, mert látszott rajta, hogy nagyon megviselte. Az ügyet elegendő nyom híján félretolták és ott porosodik egy eldugott sarokban valahol a rendőrségi bizonyíték raktárban. De azt, hogy, hogy került az eszméletlen teste alá a Tűz kardja, mai napig nem tudja.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.