Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17.fejezet

2011.04.13

-          Hogyhogy volt?

-          Hol hallottad ezt a nevet?

-          Igazából elég fura, de miért volt?

-          Mert már nem él. Megölték. Hol hallottál róla?

-          Te neveztél így, vagyis… - a fejéhez kapott. – Áu! Kérhetek inni? Kicsit kiszáradtam.

-          Hogyhogy Én hívtalak így? – Morgan kikapta a flakont a hóna alól és odanyújtotta a férfinek. Eleanor nagyon zavartnak tűnt.

-          Bocsánat elkalandoztam. Mond el, hogy mit láttál.

-          Lehetne kicsit később? Nagyon fáradt vagyok és hasogat a fejem.

-          De ez fontos…

-          Hagyd már! Nem látod, hogy mennyire kimerült? – Csattant fel Morgan. Ez igazából rájuk is igaz volt. Sean visszafeküdt a karton lapokra amiken sikeresen elterült az imént. Szemeit összezárta a feje lüktetett. Furcsán ütemtelenül zengett, olyannyira feltűnőn, hogy felpillantott. Maga körül szétnézve elsápadt.

-          De hisz ti még véreztek! – az előbbi összezördülés nyomai még élénken éltek, és a földön cseppenve vertek a férfi fejében visszhangot.

-          Valóban, Sasszem.

-          De nem kellett volna már meggyógyulnotok? Vagyis… ennetek kell ugye? – egyik sem nézett rá, de tudta miért. Mert a válasz igen volt. Még ebből a szögből is látta, a kék és sárga szemeket.

-          El kéne állítani a vérzést nem? – próbált tovább tapogatózni.

-          Legalább elnyomja a Te szagod. - suttogta a vámpír.

-          Ó! - félt megkérdezni de… - és miért nem… esztek? Mármint nem belőlem, hanem…

-          Vadászni küldesz minket? És mond, kit szeretnél, ha kinyírnánk, vagy ki akarod választani? - vágta hozzá Morgan.

-          Nem ezt mondtam, de azt sem jó, ha itt szenvedtek. Így megfogtok halni.

-          Nem hagyunk itt, mert az veszélyes. – mondta Eleanor. Sean fájdalmas arcot vágott.

-          Akkor veletek megyek. – most először néztek rá.

-          Mi?

-          Ne mondj marhaságokat Te?

-          Ez ostobaság!

-          Egyéb ötlet? Azt látom, hogy úgy nem mentek el, hogy az egyikkőtök itt marad, de egyedül sem akartok hagyni. Nektek ennetek kell! És akkor Én is megyek! – nyelt egy nagyot, mert eltudott volna képzelni egyéb reggel indító programot, mint egy kis vérontás, de a vitát lezártnak tekintette, és hogy ezt a lányok tudtára adja felpattant a földről. Vagyis esetlenül két lábra tápászkodott és a szédüléstől dülöngélve próbált határozottnak tűnni, nem sok sikerrel. De Eleanor és Morgan összenéztek, majd ők is felálltak.

-          Megpróbálunk a lehető leg… kulturáltabbak lenni. De elég ijesztő lehet majd.

-          Nem baj. Ez fontos.

-          Milyen baromi romantikus, mint egy család közös mészárlással erősítjük meg a köteléket. Átkozottul megható. - Mondta Morgan a sajátságos stílusán.

-          Ebben most egyetértünk. – fűzte hozzá Eleanor. De tudta, hogy elkerülhetetlen.

-          Hé ember. Ez lesz a beavatásod. – és indult az ajtó felé, amit szélesre tárt, hogy a többiek kövessék. Sean kicsit kérette magát, majd neki indult, és Őt a vámpír is követte, egész addig, míg az ajtón beszűrődő fény megtorpanásra nem kényszerítette. Olyan rettegés ült ki a szemében, amit inkább ő szokott kelteni másokéban.

-          Jössz már? – kérdezte a húga.

-          Lehet, hogy ezt el kéne halasztani!

-          Hajnalban sem volt semmi bajod! – persze, persze, de Eleanor arra úgy tekintett, hogy ha valami annyira gyönyörű az nem árthat.

-          De nemsokára dél van, most erősebbek a sugarak!

-          Ne légy már ilyen beszari!

-          Beszari? Nyaldosta már a csontod a láng? Én inkább… - Sean nyújtotta neki a kezét.

-          Azt mondtad azért történnek azok a dolgok, mert akartam. Én azt akarom, hogy ne ártson neked a fény. Ezt elhiszed nekem. – akármennyire is kötekedni akart vele a szemében a korábbi, nem, nem akarok szemtanúja lenni, ahogy széttéptek valakit helyett bizalom ült. De válasz helyett csak megfogta a kezét. Seannak viszont húznia kellett, hogy el tudjon indulni. Megfogta a másik kezét is és lassan sikerült. Eleanor szorosan összezárta a szemét. Csak akkor nyitotta ki mikor már teljesen átölelte a Napból áradó áldás. Lassan szétnézett és nem égett, és is nem parázslott. De ami először fogadta, az a férfi pillantása volt. Ahogy alaposabban megnézte az arcát, akkor vette észre, hogy ami eddigi világában világosbarna hajnak tűnt, most egészen szőkének látszott a Napfényben

-          Hurrá, mindenki túlélte az indulást, mehetünk végre? Éhezem! - csattant fel Morgan.

-          Azt hiszem, mehetünk.

-          Végre! Gyere Sean beleviszünk a jóba!

-          Azt mondtad, Sean? – döbbent meg a férfi.

-          Együtt fogunk vadászni, ez fontos, és tényleg átkozottul megható! Oké, akkor… hé mire vársz még? - bökte oda nővérének, aki meghatottan merengett.

-          Csak egy pillanat. – a zsebébe nyúlt és kivett valamit. A markát szorosan összezárva tartotta. Egy darabig nézte, mint egy kincses ládát, majd sóhajtott egyet.

-          Térj meg békében. – ujjai lassan kinyíltak és négy darab hosszú hófehér valami volt a tenyerében. Mielőtt Sean rájöhetett volna, hogy micsoda lángra kaptak és egy pillanat alatt kis füstfelhő szállt fel a levegőbe.

-          Mehetünk.

 

 

-          Na, izgatott vagy?

-          Inkább úgy mondanám, szívesebben lennék valahol máshol. Nagyon-nagyon messzire. És máskor, mikor még nem voltam, beavatva ebbe a helyzetbe. Ebbe az őrült, vért-szívunk, Árnyak elől menekülünk szituba.

-          Bla-bla-bla, szóval igen. – Vette vissza szót Morgan. Sean savanyú képet vágott, de végülis bólintott.

-          Nem kellene, ezt csinálnod. – mondta Eleanor.

-          Lehet, de nincs más mód. És már annyival jövök nektek, hogy ennyit igazán megtehetek. – Hirtelen megtorpant. – Érzitek? Ugye, Ti is érzitek. – Sejtelmesen összenéztek.

-          Igen, de gyere, ne vegyék észre, hogy tudjuk, hogy ott vannak. – mondta a vámpír.

-          Árnyak? – kérdezte Sean.

-          Igen. De többen, mint amivel elbírnánk.

-          Akkor angolosan le kéne lépni. – válaszolt Morgan.

-          Türelem.

 

Sean úgy érezte magát, mintha részeg lenne. Mintha a józansága egy halvány árnyékként figyelné a testét kívülről. Mikor már érzi, hogy közel a megsemmisülés pillanata, és a büszkeség túlélési ösztöne arra készteti, hogy ideje távozni, és a lehető legcsendesebben. De az Én, részeg fele, az utasítást a rosszul fordított kézikönyvet használva kiáll a színpadra, és végül probléma nélkül bejelenti, amire a szesztől fuldokló elme kéri, és épp mielőtt a tiszteletteljes levonulás megtörténne a testének alkoholmérő műszere túlműködése miatt, a feleslegesnek ítélt káros anyagot a környezetbe üríti, majd a hirtelen üzemzavar miatt, a test összecsuklik egyenesen a végtermékbe csapódva. Ilyenkor lép életbe a józan test felett lebegő szellem, ami levezényli a sortüzet. A végső pillanatban derül ki, hogy az a bizonyos józan rész egy gonosz mutatóujjba testesül meg, ami még egy utolsót kattint a fényképezővel, vagy megnyomva a rec. gombot, leállítja a felvételt, ami egyenértékű a kivégzéssel. Mikor később arra ébredt az ember, hogy a homlokának feszülő hideg valami a porcelán wc ülőkéje, és hogy azon kívül, mindent a gyomorból szabadságra menő okádék terít be, akkor veszi észre, hogy a méltósága szilánkjai a térdébe és a tenyerébe fúródtak, jelezve, hogy legközelebb ne próbáld kijátszani a test biztonsági rendszerét, mert a vészleállás utáni újraindítás több kárt okoz, mint az üzemen kívül helyezést kiváltó folyamat. Legalábbis olyat, amire az ember emlékszik. De mégis, ezek ellenére, vagyis ezek mellett, a programot képes felülírni egy másik folyamat, ami, a, a haverokkal elmegyünk bulizni, jössz-e?, szavakkal kezdődő és a Soha többet!, felkiáltással végződő eseménysor közti időt takarja magában. Akárminek mondjuk is, az ember nem bír annyira berúgni, hogy legközelebb ne legyen a saját versenytársa az ivóversenyen. Akár ivásról beszélünk, akár élőholtakról, akik azt lesik, melyik pillanatban tudják átharapni a torkát, van, hogy belesodródik, és talán, még élvezi is, és még a levegő után kapkodó büszkesége sem tudja lebeszélni arról, hogy újra és újra megtegye. Ilyen az élet.

 

Seannak fogalma sem volt róla, hogy, hogy de mégis úgy tűnik, hogy lehagyták az üldözőiket, és még csak nem is kellett gyorsabban szedniük a lábaikat, mint egyébként, nem is tudták volna utazótársai, mert még az egyenes vonalú egyenletes mozgás is kihívás volt számukra. A sokadik irányváltás után Eleanor egy árnyékos sikátor falának döntötte a hátát és próbált mélyeket lélegezve erőt meríteni. Az ismerős duruzsolás a fülében, már a fülsiketítő kategóriába csapot át, és tudta, hogy hamarosan nem képes uralkodni magán, és nem is lesz képes elmenekülni, ha esetleg az Árnyak rájuk találnak. Már kezdtek összemosódni a képek és a hangok a saját, önmagán belül tomboló éhséggel. Olyan volt, mint egy vihar. A tenger hánykolódik alatta, de a sűrűn szakadó eső, függönyként eltakar minden támpontot, mikor az ember már nem tudja hol a fel, és a lent, már az sem számít, hogy a mindent beterítő eső, és tengervíz, vagy a vére folyik az ereiben. A távolban feltűnő apró fény, ami a parton szilárdan magasodó világítótorony hazahívó szavát jelenti, újra és újra reménytelenül az éjbe veszik. Már nem tűnik annyira masszívnak, és már nem is biztos, hogy valóság. Talán az, az a fény, ami a túlvilág kapuja, de egy biztos, ott megnyugvás vár, vagy ilyen vagy olyan, de arra kell tartani. Egyenesen. A Fény. Fele.

-          Nem vagytok semmik! Ezt nevezem angolos lelépésnek!

-          Naná! Hisz angolok vagyunk. – válaszolt Morgan a férfinek.

-          Angolok? Eleanorból még kinézem, de belőled? Nagyon el- amerikaiasodtál.

-          Nem csak a vérfarkasoknak ilyen a stílusuk, Faragatlanok és ortobák! – fűzte hozzá a vámpír. Sean érezte a közelgő összecsapás szelét.

-          Most merre? Itt nem maradhatunk, mert megtalálnak. – sokáig nem érkezett válasz, egyiktől sem. Nem tudta, hogy gondolkodnak a kérdésen, vagy nem is hallották, de:

-          Az erdő. Ott meghúzzúk magunkat. – mondta Eleanor

-          Jó. Várjunk csak, de ott mit fogtok enni?

-          Diétázunk. – mondta Morgan.

-          Most nem mi számítunk. Biztonságba kell lenned.

-          És melyik a jobb megoldás, ha az Árnyak ölnek meg… vagy ha Ti? – Sean hangja kemény lett, de most ő nem kapott szavazati jogot.

-          Indulás.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

direct isotretinoin next day delivery discount KelCamy

(KelCamy, 2019.11.07 02:14)

Precio Comprar Propecia Finasteride Generico Achat Cialis Pour Femme <a href=http://try-rx.com>online cialis</a> Zithromax Ulcers Amoxicillin And Cats