Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


29. fejezet

2011.10.17

Egyfolytában az előbbi történet járt a fejében. Az nem lehet. De pedig egészen biztos benne, hogy így van. Túl egyértelmű. Annyira lefoglalta a nyilvánvaló, hogy majd belerohant egy az ablak mellett suttyómba cigiző társába.

-          Bocs. – kerülte volna ki.

-          Várjál már! – Sean visszafordult.

-          Mit akart tőled Sherrard? – kérdezte a francia Larré.

-          Nosztalgiázni.

-          Nosztalgiázni, persze. Nem is mondtad, hogy a nagyapád is itt szolgált. – mondta, ahogy próbált lépést tartani a menekülő férfival.

-          Nem kérdezted.  – befordult egy sarkon, Larré utána.

-          És az apád?

-          Ő nem.

-          Miért nem?

-          Mert meghalt.

-          Ó! Hogy? – Sean hirtelen szembefordult vele, megtorpanásra kényszerítve.

-          Miért nem zaklatsz valaki mást?

-          Ez nem zaklatás. Ha az lesz, észreveszed. Egyébként is csak nőket zaklatok, de nem úgy… Nem vagy az esetem.

-          Te…

-          Ez egyszerű kíváncsiság.

-          Szállj le rólam.

-          Ó tán nem tetszik, a figyelem, pedig azt hittem…

-          Miről beszélsz?

-          Reynolds, Sherrard, és láttam, hogy Sir Brightmore, is egyfolytában a seggedben van.

-          Csak képzeled. – léptek hangjára lettek figyelmesek. – Emlegetett szamár. – duruzsolta az orra alatt Sean, ahogy Reynolds befordult a sarkon. Larré a markába rejtett a csikket.

-          Őrmester!

-          Őrmester! – erre, az biccentett és ment is volna tovább, ha…

-          Melyikük dohányzik? – Larré még jobban rejtette a parázsló bűnjelet.

-          Nem dohányzunk, Uram. – mondta Sean. Reynolds közelebb lépett hozzá.

-          Akkor nem mindennapi márkájú az arcszeszük. – összeszűkült a szeme.

-          Talán csak az orrával van baj. – Larré kihasználta, hogy Sean vörös leplet lóbál az Őrmester orra előtt és az épp a büntetések közt válogat a fejében, amit a tiszteletlenségért fog kiosztani, ezért feltűnés nélkül kipöccintette a csikket az ablakon. Épp időben, mert most vette észre Őt Reynolds, de felemelte a kezeit, amik már üresek voltak.

-          Ezt majd holnap fejtse ki nekem alaposabban, a kiképzés után, Marquess. Figyelem magukat. – és ahogy jött már el is tűnt.

-          Ez közel volt. – és akkorát sóhajtott a francia, hogy azt hitte el is fogy vele.

-          Az.

-          Jövök eggyel.

-          Ugyan! Nem neked tettem szívességet, csak ennyire nem bírom Őt.

-          Az mindegy. Ha megint rajta kapnak volna kitettek volna a képzésből. Pedig átkozottul nehéz volt bejutni.  

-          Ezt, hogy érted?

-          Mit? Te is végig mentél azon a tortúrán, nem? – Sean megrántotta a vállát. - Az hogy lehet? Na, erről beszéltem! Kivételeznek veled! Reynolds is!

-          Na Ő tuti nem! Egyfolytában azon van, hogy kikészítsen

-          Te így látod, Én meg úgy, hogy nem ki, hanem felkészít.

-          Fel? Mire?

-          Azt nem tudom, de Én kiszúrtam.

-          Majd holnap kiderül a kiképzésen. Már előre sajog mindenem.

-          Na, az lehet. Tudod mi a durva?

-          Mi?

-          Hogy a nagy izgalmakra megkívántam egy cigit. – Larré elnevette magát, és vele Sean is.

 

 

 Valahol messze, egy helyen, ami nem a falai között elhangzott kacajok vagy az örömteli dalok háza, hanem inkább a már kiontott és a kiontani készülő vér otthona. Termeiben a csend az Úr, oszlopairól a némaság kiabál. Ritka az, ha mégis beszéd visszhangját üldözheti a hideg szél a termekben. Az épület magányát oly régen törték meg utoljára, hogy repedéseiből a természet kíváncsisága dugta ki a fejét. A betört ablakokon öreg fák ágai kukkantottak be, a hosszú folyósokon száraz levelek szaladgáltak a be-besurranó szellővel. De most történt valami, a csendet léptek koppanása, majd haragos kiabálás törte meg. De a ház figyelt. Ki tudja, mikor lesz újra olyan vendége, mint akiknek rég adott otthont utoljára. Akiknek testük olyan hideg, mint a falai, és a lelkük olyan üres, mint termei. Hisz Ők jöttek ide, akik már nem élnek, mint ahogy már a ház sem élt, csak árnyékaik azoknak, akik hajdan voltak, emlékeik az embereknek, gondolataik a holtaknak. A Fény Rendje összeült.

-          Örülök, hogy végre teljes létszámmal jelen lehetünk. – Vreis sötét pillantást vetett az asztal távoli részén ülő Eleanorra, és Solomonra.

-          Számomra a megtisztelő, hogy ily kiváltság jutott nekem, hogy érzelmeket ébresszek Méltóságodban. – duruzsolta Eleanor.

-          Szóval. – folytatta Vreis. – Igen kellemetlen hírek jutottak a fülembe, nem olyan régen. Úgy tűnik, hogy árulás történt, aminek tulajdonítható egyik társunk, Cyrill halála. – morajlás futott végig a termen.

-          Mi bizonyítja, hogy halálát árulás okozta. – Kérdezte valaki, Eleanor mindenkit ismert a Rendből, így Őt is, Romannek hívták.

-          Gyilkosának beszámolja. – válaszolta Vreis.

-          Ha a gyilkos áruló, hogy hihetnénk el akár egy szavát is?

-          Igen jó kérdés, Zdenko. Szavában megbízok mivel az utolsók voltak, amiket kiejtett a száján. Ez volt az ára a gyors halálnak.

-          Igazságos.

-          Nem annyira, mert nem kapta meg a jutalmát. – sokan elmosolyodtak.

-          Mi volt az árulás mibenléte?

-          Szövetség az Árnyakkal. – most viszont mindenki felmordult.

-          Az képtelenség…!

-          Hogy történhet ilyen…?

-          Ilyen hatásra számítottal? – súgta oda Sol, Eleanornak.

-          Még várok valamit.

-          És mond Vreis… azokat a bizonyos szavakat, neked intézték?

-          Nem, Petr. Csak közvetve jutottak el hozzám.

-          Akkor honnan tudod, hogy igazak? Mi van, ha a futár az áruló, és így próbál ártani nekünk.

-          Én ettől nem félek.

-          Pedig kéne. Ki volt az? Egy közülünk?

-          Miért kérdezed? – kérdezte Vreis.

-          Már mondtam, talán Ő az áruló, és azért van itt, hogy szétvesse a társaságunk.

-          Talán Petr-nek igaza van. – szólalt fel Eleanor.

-          Köszönöm, Úrnőm.

-          Ezt is meg kell vitatnunk. Mi van, ha valaki közülünk áruló? – kérdezte a nő.

-          Az teljességgel kizárt. – mondta Roman. A Sebzett felállt, és a végtelennek tűnő asztal körül kezdett sétálni. Mindenkinek a szemébe nézett, de senki nem volt képes tekintetét állni.

-          Nem biztos. Talán az áruló, tudott olyanról, aki csak azért lett tag, hogy belülről bomlassza fajunk. Talán minden szava, minden tette csak azért van, hogy megtörjön minket.

-          Szörnyű lenne belegondolni.

-          Az.

-          Na, ezért kérdeztem, hogy ki az, aki ezeket mondta neked, Vreis. – mondta Petr. A szólított rápillantott.

-          Nem azért, hogy tudd, ki az, aki tudja, hogy talán Te vagy az áruló, és azt is miket tettél, hogy végignézted, ahogy Boniface megöli egy társad, hogy lepaktáltál az Árnyakkal, hogy megkíméljék azt a szánalmas életedet? - kérdezte.

-          Ez hazugság! Az áruló akarja ezt elhitetni veletek. Az, aki a híreket hozta…

-          Én voltam. – Petr nem volt képes megszólani, ahogy Eleanor villogó szemébe nézett,

-          Na, mi lett a hangoddal Petr? – kérdezte Vreis. – Nem válaszolsz a vádakra?

-          Ez… ez a nő mindig is őrült volt. Mit mondhatnék neki. Régebb óta vagyok a Rend tagja, mint Ő, mégis egy szavára árulónak kiáltotok ki?

-          A kor nem növelte méltóságod, vagy becsületed.

-          Mi nem mondtunk semmit. Te mondtak ki. – mondta csendben Solomon.

-          Egy Vérontó és a Méltatlan. Az Ő szavukra küldenél engem a mészárszékre? Ő már egyszer elárulta a királyát, mégis él, hol itt az igazság? És az a kis…

-          Elég merész dolog tőled hogy a szemembe mered mondani, hogy a klánom egy tagja elárulná a fajunkat. Bátorságod értékelem, de a jutalmat, amit érte kapsz és a bűnödért, nem fogod. – mondta Eleanor és lassan félre húzta hosszú fekete kabátját, és valami megvillant az oldalán. Petr hátra hőkölt, fellökve ezzel a székét.

-          Ítéletet mondok feletted. Bűnöd, árulás. Büntetésed… halál.   

-          Vreis… - mondta kérlelőn.

-          Nincs mit mondanom, számodra. – mondta hidegen, és mindenki egyetértett vele. Eleanor közeledett felé, kardja villanásai a kezében, vetekedett tekintete fényével.

-          Félelmet látok a szemedben. De hidd el, ez még nem az. Majd a végén… akkor, már félhetsz tőlem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.