Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


31. fejezet

2011.11.16

-          Jaj, megint elfelejtettem! – fájdalmas nyögések válaszoltak Reynolds felkiáltásra. – Milyen kínos! Marquess, emlékszik, hogy eddig mennyit csináltak?

-          Másra próbáltam figyelni. – mondta Sean, minden erejét erre az egy mondatra összpontosítva, vagyis arra, hogy csak ezt mondja és a lehető legtiszteletteljesebb hangon úgy, hogy az orra a padlótól pár centire van, mint ahogy a többiek is. Valóban fogalma sem volt róla, hogy eddig hány fekvőtámaszt csináltak, mint ahogy azt sem, hogy hányadára felejtette el Reynolds hogy hol tart.

-          Szerintem kezdjük újra. Egy… kettő… - és Ők csinálták, újra és újra. Sejtette, hogy a tegnapi esett után lesz revans, de már mindannyian a végkimerülés határán voltak. Viszont erejét megsokszorozza az a makacsság, amit még a nagyapjától örökölt, és ami nem hagyta, hogy a felettese szeme láttára rogyjon össze. Viszont abban, hogy ha látótávolságon kívül kerül, és nem ájul el, már nem volt biztos. Minden számolásnál egyre nehezebben tudta kinyomni magát, karjai remegtek a túlterheléstől, de hallotta, ahogy társai is szaporábban veszik a levegőt. Akik már kidőltek, parancsmegtagadásért elzárásra kerültek. De legalább már pihenhetnek, kicsit tovább is, mint muszáj volna. De Sean nem félt ettől, nem is különösebben érdekelte volna, de a büszkesége az, az átkozott erénynek kikiáltott dolog, lassan a halálba hajszolja, hányadik bűn is kevélység? De, ha már mindenképpen a lángok közt kell választani, ettől égjen majd a pokolban, mint itt a szégyentől.  Léptek dobogása törte meg a halálhörgések idilljét.

-          Reynolds Őrmester! – és egy férfi vágta magát vigyázzba.

-          Történt valami?

-          Igen. Sir Brightmore hívatja.

-          Sürgős?

-          Eléggé. Érzékeltük a vonyítást. – Reynolds összevonta a szemöldökét.

-          Egy hónapon belül másodjára? Mára ennyi,… - számtalan test zuhant a földre, megkönnyebbülten. - … holnap folytatjuk. – és elviharzott a férfi pedig a nyomában.

-          Hamarabb is jöhetett volna. – mondta elhaló hangon Larré. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte, ahogy látta, hogy újdonsült cimborája a lehetetlennel próbálkozik, hogy feláll és elmegy.

-          Hallottad mit mondott az a fickó? – kérdezte Sean.

-          Nem csak azt, hogy mára ennyi és másra nincs is szükségem. Várj már! – kiáltott Sean után, aki az ajtón nézet ki, hogy látja-e még Reynoldsékat, de mivel nem, indult is tovább.

-          Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte suttogva Larré ahogy lassan utóléte a férfit.

-          Csak tudnom kell valamit.

-          De ha ezért holnap is ilyen napunk lesz, tuti kinyírnak a többiek.

-          Kezdjük azzal, hogy az egész a Te hülye, nikotinfüggőséged hibája.

-          Persze fogd rá a külföldire…

-          Csss! – mondta, ahogy berántotta egy nyitott ajtón a franciát, Sean. Néhány egyenruhába öltözött fickó szaladt el előttük fegyverrel a vállukon. Ahogy eltűntek az ablakhoz lépett és néhány pillanattal később látta, hogy beszállnak egy kocsiban és Őket Reynolds követte, aki hasonló ruha zubbonyát vette fel épp, és beült az anyósülésre, még be sem csukta az ajtót már indult is a kocsi és elviharzott, hatalmas porfelhőt hagyva csak maga után.

-          Mi folyik itt? – kérdezte Christian.

-          Nem tudom. – Már este fele járt, izmai azonban még mindig zsibongtak bőre alatt. Mindennél jobban szeretett volna Sean, Sir Brightmorral beszélni, de nem akarta Ő felkeresni. Azóta, nem látta az idős férfit, hogy a múltkor meglátta Eleanor képét. Azt tudta, hogy a vonyítás mit jelent. Sherrard csak úgy mellékesen a vérfarkasok ismertetője közben megjegyezte, hogy így hívják egymást a bestiák, és az, hogy így elviharzott Reynolds azt jelentette, hogy talán a leghatalmasabb vérfarkas hangját hallhatták. A vámpír említette neki, hogy a király üvöltésére minden farkas válaszol. De csak akkor történhet ilyen, ha valami nagyon komoly dolog történik. Képtelen volt tétlen várni, de kicsit tartott attól, hogy Brightmore elé kerüljön. Bár a lelke mélyén valami azt súgta neki, hogy hamarosan felkeresi Őt. Nem is tévedet.

-          Igen, tessék? – szólt ki Sir Brightmore, mikor kopogtak az ajtaján.

-          Hívatott, Uram? – lépett be Sean.

-          Igen, igen! Gyere be! Hogy halad a kiképzés? Ízlik még a Szövetségi lét?

-          Még csak most kóstolgatom, de eddig még nem nagyon vettem észre különbséget aközött mikor a nagyapámmal mentünk a hegyekbe „túrázni”. Mint egy túlélő tábor. Csak ezt valóban túl lehet élni. – az öreg elmosolyodott. Egy darabig hallgattak, végül Sean törte meg a csendet.

-          Miért hivatott, Uram? Van valami baj?

-          Baj? Mit értesz „baj” alatt?

-          Az utóbbi időben számtalanszor érzelmeztem újra ezt a szót, és nem tudom, most melyik jelentésére gondol? – figyelte a férfi arcát. – Megkérdezhetem, hogy mi történt?

-          Mi történt mikor?

-          Mikor Reynolds Őrmesternek el kellett mennie. Nem olyannak ismertem meg, aki csak úgy félbe hagy egy edzést…. –… anélkül hogy eszméletlenül terülnénk el, fejezte be a mondatot gondolatban Sean.

-          Nem tudjuk egészem pontosan, de ha az, amire gondolok, akkor azt részletesen kifejezi a „baj”.

-          Miért hivatott, Uram?

-          Már harmadjára kérdezted.

-          Mert még nem kaptam rá választ.

-          Csak, … - Sean várt. Brightmore kissé furcsa volt. Igaz, hogy valamiféle furcsaság alapvetően áradt a jelleméből, de ez most más volt. Szinte kétségbeesett. - … csak,…aggódok.

-          Miért?

-          Munkaköri leírás. Mindig van miért aggódni. – erőltetett az arcára egy halvány mosolyt.

-          Tudok… segíteni?

-          Nem. Attól tartok ebben senki sem tud. – valóban a kétségbeesett szó írja le legjobban azt a férfit, akit Sean, az egyik legszilárdabb embernek ismert meg. – Elmehetsz. Holnap lövészet gyakorlatotok lesz. Ha Reynolds Őrmester holnaputánra sem jön meg, akkor… nem tudom.

-          Értettem… Legyen óvatos…

-          Már nem látom a fényt. – jegyezte meg az öreg, inkább magának.

-          Pedig ott van. Ameddig árnyék van, addig fény is. Egyik sincs a másik nélkül.

-          Valóban. Jó éjt Sean.

-          Jó éjszakát, Uram. – Brightmore nagy levegőt vett, majd mégsem mondott semmi. Sean visszafordult elé, várt.

-          A fiam is olyasmi idős, mint Te. Tudtad? – szólalt meg végül.

-          Nem. Hol van most?

-          Nem tudom. Senki sem tudja… Senki…– hangja elcsuklott.

 

 

-          Ezt meg hol tanultad? – mondta döbbenten Larré másnap.

-          A napapámtól. – mondta flegmán Sean, ahogy az elé csusszanó papír ember sziluett szíve táján lévő koncentrikus körök közepén lévő lyukon átnézett.

-          A nagyapád? Engem az enyém horgászni tanított?

-          Szerintem az enyém azt sem tudta, hogy a bot hogy nézz ki. – erre mondott valamit a francia, bár már nem hallotta, minden figyelmét lekötötte, az a tegnap esti férfi, aki Sir Brightmore székében ült, és aki még úgy is nézett ki és a hangja is ugyanaz volt, de mégsem Ő volt. Valahogy segíteni akart volna neki, de képtelen volt. Még az épületet sem hagyhatja el, nemhogy a világban bolyongjon egy olyan embert keresve akit, még sosem látott. Egyébként meg egész biztos, hogy minden szabad ember Őt keresi, mégis annyira bántja. Sean tudja milyen elveszteni azokat, akiket szeret, és azt senkinek sem akarja. Közben Larré tovább beszél, de nem zavarja, hogy társa egészen máshol jár gondolatban. Közben Sean, kicseréli a fegyvere tárát, a vállához illeszti a tust és újra lő. És újra és újra. Borzasztó dolog tehetetlennek lenni. Eddigi életében mindig mások döntöttek a sorsa felett. Mindig óvták. Úgy kísérgették, mint egy vakot, de már lát. Már képes megvédeni magát. Már nem gyerek. Minden mondatott egy lövéssel nyomatékosított. Már… nem… szorul… védelemre. De ezt mégsem veszi észre senki. Egy bökés az oldalában tudatta vele, hogy nincs egyedül. Levette a fülvédőt, és Christian rosszalló szemébe nézett.

-          Egy szavam sem hallottad, ugye? – kérdezte.

-          Nem. Fontos volt?

-          Nem. Viszont ez az. – és fejével egy tiszt felé bökött. Ő vezette be őket a fegyverek világába, de a többségnek nem mondott semmi újat. Mint Sean megtudta, a legjobb és legkeményebb katonák vagy hatósági emberek gyülekezetébe került. Itt mindenki olyan tapasztalatokkal rendelkezik, ami már önmagában kitüntetések tömegére jogosítja Őket, de Ők mégis itt vannak. Mert a legkiválóbbak, ide csak azok kerülhetnek. Meghívásos parti. És Sean az, aki a kerítésen mászott be, mert tetszett neki a kiszűrődő zene. Mégsem érzi magát kívülállónak. Neki másban van tapasztalata. A tiszt csak beszélt és beszélt, így Sean újra és újra elkalandozott, ezért Larré, mint hivatalos új barát, kötelességének érezte, hogy ilyenkor mindig visszarángatta a valóságba, és ehhez csak a könyökét kellett Sean bordái közé lendítenie. Egy ilyen után hallotta meg a következőket.

-          … Minden fajhoz megvan a hozzá tartozó lövedék, amivel ártalmatlanítani lehet. Ez itt… - kivett egyet egy tárból – ezüsttel ötvözött, vérfarkasok ellen. Ez a másik, egy trükkös fajta, vámpírok ellen használjuk. A vámpírokra jellemző, hogy a lövések után, kilökik magukból a lövedéket, ezt nem tudják, mert találatkor kinyílik…

-          Hogy érti, hogy kinyílik? – kérdezte Brianna.

-          Ahogy mondom. – görgette egy darabig a tenyerében, majd teljes erejéből a falhoz vágta. A nem rendeltetésszerűen használt golyó, úgy nézett ki, mint egy tarajos sül, az ütközés után, rengeteg tüske ált ki belőle, amik belemélyedtek az alagsori terem falába.

-          Áu. – mondta Sean.

-          Mi van, ha véletlenül baráti tűzbe keveredünk ilyenekkel szembe? – kérdezte újra Brianna.

-          Először is, ne tegyék. Másodjára, fájdalmas, de viszonylag gyors halál. De főleg fájdalmas. Egyéb kérdés?... Akkor következő, villanó golyó. Mielőtt a hölgy megkérdezi, bemutatom. – Sean kiszúrta a tiszt mozdulatát, majd követte a példáját és Ő is elfordította a fejét és hunyorított. Az asztalhoz koppintotta a töltényt, és az egész teremben hófehér fény terült szét. mindenki a szeméhez kapott, a tiszt meg elmosolyodott. – Ezt pedig…

-          … Árnyak ellen. – fejezte be Sean.

-          Igen. – bólintott a tiszt. – Kapnak öt perc szünetet, míg visszanyerik a látásukat. Utána folytatjuk.

-          Te jó ég! Csillagokat látok! Mintha a Napba bámultam volta órákon át. Szerintem kiégett a retinám. Megint nem figyelsz rám, mi? – kérdezte Larré

-          De most igen, csak elgondolkoztam.

-          Te egyfolytában.

-          Mindjárt jövök, maradj itt, mert még valami bajod lesz.

-          Úgysem látom merre vagy, csak neki mennék valaminek.

-          Uram! – Szólt Sean a tiszthez.

-          Igen? Máris képes tájékozódni, lenyűgöző!

-          Ezt hogy érték el?

-          A villanást?

-          Igen. És tényleg hatásos?

-          Eddig még nem vallottam vele kudarcot. Rengeteg kutatónk dolgozik ilyeneken és hasonlókon.

-          De hogy csinálták?

-          Kémiai reakció, a becsapódáskor összekeverednek a vegyszerek és az fénylik, mint egy Molotov koktél, csak messzebbről is pontosan lehet célozni vele.

-          De az Árny valóban elpusztul? Még ha testben is van?

-          Így van. Ki sem kel lépnie, a testből.

-          Ez, érdekes.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.