Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet

2010.11.11

Egész éjszaka vezettek, vagyis Sean vezetett. Nem volt, valami vidám út, mindketten a saját gondolataikba merültek. Sean sorba rendezte a kérdéseit, fontossági sorrendben, újra és újra, Eleanor, pedig a következő lépésen gondolkozott. A férfi alig tudott, már koncentrálni. Most gondolkozott, milyen régen aludt utoljára. Az előző napot Old Faithfull-ban töltötte, előtte való nap, és éjszaka majdnem egyfolytában vezetett, hogy odaérjen, előtte, a kényszerpihenő, sem volt annyira pihentető, mint amennyire kényszer. A nő látta, mennyire ki van merülve, és az órára nézve neki, is úgy tűnt, hogy itt az ideje lazítaniuk.

-          Lassan meg kéne állnunk.

-          Miért, most vagyok a toppon.

-          Látom, hogy fáradt vagy, és nekem is szükségem van egy szállásra.

-          És mond, hol szeretnél aludni?

-          A következő városban, muszáj lesz keresni egy helyet.

-          Most az egyszer egyetértek veled.

-          Jó döntés. – így is tettek.

Egy csendes kis város következett, és az egyetlen motelbe tértek be. A „recepciós” nem kérdezett semmit, még akkor sem, mikor egy szobát, két ággyal kértek. Sok mindent hallott, és látott már, és nem lepődött meg az ilyesmin. Alig ért párnát Sean feje, már hangosan szuszogott. Eleanor figyelte. Ő nem is volt álmos, már nem is emlékezett, hogy az milyen érzés. Furcsa ez a fiú. Csúnya sebei vannak, és biztos több pihenésre volna szüksége, mégis vállalkozott egy ekkora útra, csak azért, hogy válaszokat kapjon. Tényleg a Tikok Őrzői közé tartozik. De ami a legjobban szembe tűnt neki, az, az volt, hogy mennyire hasonlít Rá. Először nem is vette észre, de tényleg igaz. Elvégre rokonok. Ő is olyan volt, mint a fiú. Sean. Különleges, csak még nem tudja. Veszélyben van azért, akinek született. De hát ezért is jött vele, hogy megvédje. Vigyáznia kell az útját, míg rájön, amire csak ő képes. Most nyugodt, de eljön az idő, mikor képtelen lesz lehunyni a szemét, ha megtudja, hogy ő kicsoda, ha rájön kik üldözik. Azt mondta, rá akar jönni, hogy kik ölték meg a családját. Eleanor tudja, pedig, nem ismerte őket. Azok, akiket el kell pusztítania. Álmodj, amíg van lehetőséged, míg, egyszer úgy ébredsz, hogy tudod, hogy már nincs az a hajnal ami enyhülést hoz, mert egy rémálom lett az életed.  Mint ahogy az enyém.

Az egész nappalt végig aludta, és hosszan végignyúlva az ágyon üdvözölte az este.

-          Ébresztő álomszuszék! Már a Nap is lement!

-          Tudod, hogy mi tudna kicsit magamhoz téríteni? Egy hatalmas hamburger, és egy erős, erős, erős kávé. Úgy még vezetni is menne.

-          Majd Én vezetek.

-          Te? Van jogosítványod?

-          Ugyan kérlek. Egyébként is már régen lejárt volna, és a kocsi nélküle is elindul.

-          De ha a rendőrök elkapnak…

-          Bízz bennem egy kicsit.

-          Rendben. De vigyázz az autómra! – miután befejezték, egy éjjelnappali egészség romolóba mentek.

-          Biztos nem kérsz valamit?

-          Nem régen ettem. Most nem vagyok éhes. De igazán figyelmes vagy.

-          Jól neveltek. – És egy hatalmasat vigyorgott, hogy megmutassa a fogai közé szorult hagyma darabokat.

-          Látom, már említeni is akartam. Mindjárt jövök.

-          Oké. Itt leszek. - és leült egy asztalhoz.

Szépen meg is ette, amit kért, és a kávéját szürcsölgette. Milyen furcsa lány. Szép, szép, de nagyon furcsa. Biztosan tudta, hogy akkor nem evett, de mégsem kért semmit. Talán fogyókúrázik? Nem az a típus, aki sokra tartja az ilyesmit, egyébként sem szorul rá. És az is furcsa, hogy nincs cucca. Felajánlotta neki, hogy elmennek hozzá, és pakoljon össze, de azt mondta, nem kell, ez minden dolga, ami rajta van. Megfájdult a feje a homlokát masszírozta, mikor valaki megfogta a másik kezét, ami az asztalon pihent. Azt hitte Eleanor tért vissza, de nagyot tévedet.

-          Nahát, mit talán az ember az isten háta mögött. – Egy férfi volt, és ahogy meglepve ránézett, teljesen megdermedt. A szeme olyan fekete volt, hogy úgy érezte, a lelke is csapdába esik ott, de ekkor történt valami. Eleanor a kabátjánál fogva elhajította az étkezde ablakán keresztül az utcára.

-          Gyere gyorsan. – Ezzel felrántotta Seant, aki még mindig reszketett a sötét szemek miatt. Mikor az ajtóhoz értek, már ott volt a férfi, és ahogy Eleanorral összenézett megijedt.

-          A Sebzett! – A nő újra rátámadt, de ekkor többen is jöttek.

-          Sean a kocsiba!

-          De…

-          MOST! – Ahogy visszanézett rá, a szeme kékes ezüstösen izzott, és Seannak földbe gyökerezett a lába, de a gyülekező ellenség tömeg végül rávette, hogy mentse magát. Ahogy behuppant a kocsiba rájött, hogy Eleanornál van a kulcs, de mire ezt kigondolta, már be is ült mellé és indított. Ahogy összenéztek, újra mogyorószín szemei válaszoltak, de Sean tudta mit látott. A Ford kerekei kipörögtek az aszfalton, de végül úgy lőtt ki, hogy azt senki meg nem mondta volna róla.

-          Kik voltak ezek?

-          Ők a rosszak.

-          De kik? – tekintete követelte a választ.

-          Árnyak, ködlények, hívd őket akárminek, ugyanazt jelenti, Halált hoznak arra, akit megszállnak. Undorító parazita lények, akik mások testében képesek csak élni, és akik Mindkettőnk ellenségei.

-          És… te ki vagy? – Eleanor ránézett. Remélte, hogy az előbb nem vette észre, azt, hogy ő nem ember, de erre számított is, csak nem ilyen hamar.

-          Én vagyok az, aki megvéd téged ezektől.

-          Ugye, nem ember vagy?

-          Nem.

-          Akkor…? – nagyot sóhajtott, látszott, hogy nehéz neki, de válaszokat akart, és most.

-          Vámpír!

-          Olyan vérszívófajta?

-          Miért? Milyeneket ismersz még?

-          Ebbe most ne menjünk bele. De miért akarsz segíteni?

-          Mert te vagy a Titkok Őrzője. Fontos vagy.

-          Ez jó hír, de akkor Ők miért akartak megölni? Harmadjára?

-          Harmadjára?

-          Miért mit hittél magamat vertem össze?

-          Az emberek folyton egymás torkának ugranak! Nem gondoltam, hogy ha egy ilyen megtámad, te megbírod magad védeni.

-          Héj! Ez nem volt valami kedves!

-          Már nem azért, de szerintem ezt Én jobban tudom. – Sean sértődötten hátradőlt az ülésben. Mondj már valamit neki, gondolta Eleanor.

-          Sajnálom, de nem akarom, hogy bajod essen. Nem akartalak megbántani, csak féltem, hogy megölnek, mert ha lesz rá lehetőségük, megteszik. – Egy villogó vasúti átjárónál megállt.

-          Nem akartam kiabálni veled, csak nem igazán vagyok hozzá szokva ezekhez a dolgokhoz.

-          Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de most, muszáj lesz beleszokni ebbe az életbe. Tudom, hogy nem te akartad, de ezt az utat írták meg neked, és végig kell menned rajta, de amiben tudok, segítek.

Ekkor egy autó durrant beléjük hátulról. Hátra nézve Sean a támadóit ismerte fel. Eleanor azonnal a fékbe taposott, még a kézi fék is be volt húzva az enyhe emelkedő miatt. A vonat csengetve, fujtatva rohant feléjük, ők pedig egyre jobban felcsúsztak a sínekre. Ekkor a férfi azt hitte rosszul, lát. Eleanor a féket taposta, de a kuplung lenyomásában egyesbe tette az autót, és kiengedte a kéziféket.

-          Mit csinálsz?

-          Nyugi. Türelem. – Ezt inkább magának mondta, ahogy hol a visszapillantóba, hol a vonat felé kémlelt. Ahogy egyre közelebb ért, úgy szegeződött a tekintete a mozdonyra, és úgy sápadt el Sean. A másik autó motorja annyira bőgött, hogy még a vonat kürtjét is elnyomta a hangja.

-          Mire készülsz?

-          Türelem.

-          Ez egy kézi váltós autó, így le fog a kocsi fulladni!

-          Tudom.

-          De…

-          Most! – a fékről a gázba taposott, és a kocsi szinte átrepült a sínek felett, utat engedve a mögöttük bőgő autónak, ami így pont a vonat elé csúszott, és magával vitte a pokolba az utasait. Sean azt hitte, elhányja magát, a feje is újra megfájdult. Igaza volt, a Ford tényleg lefulladt, de az őket toló autó, és a hirtelen gáz akkora lendületet adott nekik, hogy túléljék a kalandot. Eleanor halál nyugodtan újra indított, és tovább gurultak az éjszakába.

-          Jól vagy? – A nő ezzel Sean szürkés színére célzott.

-          Nem vagyok benne egészen biztos. – ez volt a végszó. Sokáig nem szóltak egymáshoz. A férfi elképedt, hogy a nő, vagyis, a vámpír, milyen hidegvérrel viseli, ha valaki a közvetlen közelében meghall, akit egészen véletlenül ő segített át a túlvilágra. Persze, ha folyton elbőgné magát, ha valakit evés közben megöl, akkor nem lenne sokáig életben. De ez számára nem így megy. Felfordult a gyomra, még az emlékektől is.

-          Hova is kell pontosan mennünk? – törte meg a kínos csendet Eleanor. Sean elővette a térképet, és ahogy a kocsi megállt bele bújtak.

-          Hamarosan el kell fordulni balra, és irány a semmi. Még egy város, vagy egy tanya sincs jelölve. Ó lassan tankolni kéne. – mondta, ahogy a villogó lámpára nézett.

-          Rendben akkor az első lehetőségnél. – Eleanor elkapta a tekintetét, mikor a férfi ránézett. Kezdenek rosszra fordulni a dolgok. Ahogy a térképet fürkészte Sean, végig a nyakát figyelte. A folyton kínzó éhség most sem hagyja nyugton. A „vad” egyfolytában duruzsol a fülébe, persze, most ő irányít, de nagyon éhezik.

Tovább indultak. Valóban az első benzinkútnál befordultak, és egy szó nélkül Eleanor kiugrott a kocsiból, mielőtt Sean megszólalhatott volna. Teletöltötte a tankot, és bement fizetni. Micsoda véletlen a benzinkutas biztos flörtöl vele, de őt mintha hidegen hagyná, oda se figyel. Mond valamit, mire a férfi elfordul, egy cigiért, talán, és Sean elképedve látja, hogy újra izzik a szeme. A nő mintha Sean fejébe látna, ránézett, lecsapta a tekintetét, mintha szégyellne valamit, és mire a kutas a kezébe nyomott egy doboz cigarettát, már újra a régi pillantással válaszolt neki. Üzletből ki, kocsiba be, és gáz.

-          Te dohányzol?

-          Tessék? Ja, igen.

-          A vámpírok is tudnak?

-          Igen. Néha érzem, hogy szükségem van rá. – persze, igaz nem arra, de a káros szenvedély, legalább, ha kicsit is de, csökkenti, a vér utáni vágyát.

Ahogy lassan végre megérkeztek, egy erdő közepén találták magukat.

-          Itt tényleg nincs semmi.

-          Biztos jó helyre jöttünk?

-          Nem tudom. Fáradt vagy. Pihenj egyet. Hajnal előtt keresünk, valami rendes helyet. Rendben?

-          És most itt éjszakázunk? És mi ha valami megtámad bennünket?

-          Emiatt ne aggódj. Egyébként is, szerintem nálam veszélyesebb nincs az erdőben. – milyen lazán mondta, gondolta Sean.

Eleanor látta rajta, hogy még mindig elég szürke a kinézete, és ez a sok éjszakázásnak, a támadás sorozatnak, és a vonat balesetnek az erdménye. Sean szétnézett, és nem volt túlságosan megelégedve a szállásukkal. Épp kezdte volna felvetni a hiányosságait, amikor azok a villogó kékes- szürke szemek néztek rá, és azonnal visszavonulót fújt. Eleanor rágyújtott egy cigire, majd még egyre, és még egyre. Ez egyre rosszabb. Borzasztóan kínozza az éhség, és az sem segít, hogy érzi a férfi, le van gyengülve, ez csak azt eredményezi, hogy a „vad” folyton azt suttogja a fülébe, Könnyű préda! Sean ha nehezen is de talált egy apró, rovaroktól, és szúrós növényektől mentes részt, ahova bevackolt, és meglepően gyorsan elaludt. Útitársát látta maga előtt. Fénylő haját a napsütésben, ahogy lágyan a vállán lefutva a hátára omlik, úgy tűnt, mint egy gyors sodrású folyó, ahogy a mélybe zúdul, játszi könnyedséggel véve a rengeteg méternyi zuhanást.

-          Sean Ébredj!

-          Mi van? Már reggel van?

-          Nem azonnal kelj fel!

-          Mi történt?

-          Farkasok?

-          Tessék? Nem arról volt szó, hogy nálad nincs…

-          Nem olyan farkasok!

-          Mi? Akkor? – Megvilágosodott. Ha van vámpír, ergo, hogy a farkas, az a vérfarkas. Alig ért a gondolatának a végére, a nő a karjánál fogva felrántotta.

-          Fuss! Nem állsz meg, nem nézel hátra, futsz!

-          Mi és te?

-          Azt mondtam, fuss! – Az újabb lökés végre rávette Seant, hogy azt tegye, amit a lány mond, és Úgy szedte a lábát, ahogy még soha.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.