Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


43. fejezet

2012.04.19

Eleanor teljesen kimerültnek érezte magát. Nem tudta, mi történt az elmúlt napokban, de nem nagyon volt ideje pihenni. Arra számított, hogy miután ecsetelte a Rend és a Szellemfarkasok előtt Solomon kissé abszurd elképzelését a szövetségről a halandókkal, hogy a dolgok meg fognak változni. Arra viszont már nem, hogy ilyen irányba, őszintén remélte, hogy Louarn is, ha nem is teljes vállszélességgel, de elfogadja az ötletüket. Viszont mióta otthagyták őket valahogy semmi sem akart sikerülni. Tudta, hogy a vérfarkasok ott folytatják az Árnyak elleni harcot ahol a találkozó előtt, úgy gondolta, hogy ezt ugyanúgy is fogják csinálni. De hatalmasat tévedett. Nem tudta biztosan, hogy a királytól indult-e, de valaki a vérdíjat tűzött ki rá, a farkasok a vérére szomjaznak. Igazából hálás, hogy folyamatosan valaki a nyomában van, így könnyebb visszarázódni a vámpírlét mindennapjaiba. Igaz, meglehetősen feldúsult a Fény Rendje üléseinek gyakorisága, és a napirendi pontok között ott szerepelt a vérfarkas helyzet és a szövetség kiépítésének lehetőségei. Eleanor szíve szerint megtáncoltatta volna a Fényhozót a hevesebb viták lezárását sürgetve, de sajnos erre nem volt lehetősége. Túl fontos volt minden. Eleanornak nem volt tapasztalata arról, hogy milyen módón tudná megnyerni maguknak a halandókat, Ő csak a rövidtávú figyelemfenntartásban remekelt, míg meg nem ölte az útjába akadó embert. A Rendben voltak olyanok, akik huzamosabb ideid, feltűnés nélkül éltek az említett faj mellett és tanácsaik talán megmenthetik az életét, ha belekezd. Mert az nem volt kérdés, hogy Eleanor lesz a szóvivő, hisz az Ő ötlete volt, ha tudnák, hogy valójában ki agyából pattant ki! De már nem számít. Bár nem mondták, de tudta, hogy vegyes érzésekkel vannak, mind vele, mind az üggyel szembe. Azt tudták, hogy Eleanor nem türelméről, vagy az emberi kapcsolatok jó viszonyának ápolásáról híres, viszont azt mind elismerték, hogy kiváló harcos, és ha úgy hozza a sors, képes volna magát megvédeni. De ha nem, senki sem hiányolná, ugyanezekért az okokért. Az Éj Őreinek Szövetségét kell megcéloznia. A hideg futkosott a hátán, ha erre gondolt. Ez az érzés arra emlékeztette, mikor még régen, halandó életében az a rémes Gróf „eljegyezte”. Ez a félelem? Igen, hisz hány emberben keltettem már Én magam is korábban? Miért volt ilyen nehéz felismerni? Mint mikor napfény tőr be az ablakon, mielőtt megérzi, ahogy a bőre fellángol. Ekkor jutott eszébe, hogy halandók még nem igazán ébresztettek benne ilyet, mióta… mióta megölték. Besétált a fürdőszobába. Serena nem volt ott, de előkészítette a fürdőjét. Már rá fért, minden ruhája elszakadt és megfeketedett a rászáradt vértől. Levette őket, és a padlóra ejtette, már úgyis szemét volt mind. Bőrén is meglátszottak a nemrégiben vívott harc nyomai. Lassan beleült a kádba.

-          Átkozott farkasok! – suttogta, ahogy sebei felsikoltottak, ahogy vízzel találkoztak, de nem szállt ki, csak lejjebb süllyedt, míg, nyakáig merült a forró áldásban.

Mennyi felesleges áldozat, csak azért, mert nem értettek egyet azzal a tervvel! De tudta, hogy ez ostobaság. Valaki uszítja a vérfarkasokat ellene. Nem tudta ki, azt sem hogy miért, de az egyik farkas azt mondta, mielőtt megölte, hogy úgyis megbosszulják azokat, akikkel végzett. Mostanában igazán jól viselkedett nem ölt sem vérfarkast, sem embert, csak amennyit, muszáj volt, mégis azt állították, hogy Eleanor értelmetlenül gyilkolássza a fajtáját. Értelmetlenül? Elmosolyodott ezen. Serena lépett be és ült le a kád szélére.

-          Mindennel meg vagy elégedve?

-          Nem mondanám, de a fürdő fenséges, sokat segít. Hol vannak a többiek?

-          A környéken járőröznek, hogy ne lephessenek meg, de eddig semmi. Ez a hely biztonságos. Itt sosem találnak meg minket. Eddig sem és ezután sem. Szerinted miért zaklatnak a farkasok?

-          Sosem voltam a szívük csücske.

-          De ez most más, és tudtommal, semmivel sem érdemelted ki. Az lehet az oka, hogy felhoztad a szövetséget a halandókkal?

-          Nem. Azért morognak, acsarkodnak, de nem kapkodnak a torkom után. Valami más lehet a háttérben.

-          Sejted, hogy mi?

-          Nem. Még nem. – nagyot sóhajtott, ahogy a forró gőz befurakodott beszéd közben a szájába. Eleanor kidugta a lábait és a kád szélére tette őket, megnézte, ahogy a bőre már nem mutat semmit abból, hogy néhány órája egy vérfarkas majdnem letépte, míg a másikkal addig rugdosta, hogy az a kiugró orra bele nem simult a koponyájába.

-          Le kéne már cserélni a vizet. Csupa vér.

-          Ne foglalkozz vele. – Eleanor a távolba merengett.

-          Minden rendben? – kérdezte Serena.

-          Emlékszel arra, amit a múltkor mondtam?

-          Melyikre?

-          Solról. – Serena arca komoly lett.

-          Igen.

-          Szerintem meg tudnánk csinálni.

-          De biztos vagy benne, hogy… - Serena elharapta a mondatott, és félre fordította a fejét.

-          Mond el mi bánt!

-          Biztos vagy benne, hogy Ő is akarná?

-          Nem. – mosolyodott el Eleanor. – Tudom, hogy nem akarja.

-          Képes lenne megtenni? – kérdezte a vörös hajú nő aggodalmasan. Eleanor közelebb húzódott hozzá.

-          Solomon a Mestered. Te ismered jobban. Én biztos vagyok benne, hogy Ő az. Te nem?

-          Nem tudom. Így még nem gondoltam rá.

-          Nem szeretném addig elkezdeni, míg Te nem vagy benne biztos. Szükségem van a támogatásodra.

-          Miért?

-          Mert ez fontos nekem, ahogy Te is az vagy. Serena ugye tudod, hogy az vagy?

-          Olyan hideg vagy velem, mióta visszatértél. Úgy mentél el, hogy nem is tudtam róla, hogy hova vagy miért. Sol mondta, hogy csak egyszerű fogtad magad, és vissza se néztél. El sem búcsúztál. Lehet, hogy meghaltam, hogy emberek vérét kell innom, hogy éljek, és nem érzek, de ez akkor is fájt. Azt mondod, fontos vagyok, de mégsem tűnik úgy.

-          Sajnálom, hogy ezt érzed. Nem akartalak bántani. De ha maradok, akkor ez történt volna. Ártottam volna mindannyitoknak.

-          Miért?

-          Nem tudom.

-          De mégis mi vett rá, hogy elhagy minket?

-          Nem tudom. Csak mennem kellett.

-          És mi van, ha megint lesz ilyen? Eleanor szerinted, ez előfordulhat? – a nő elmerengett. Végig gondolta, hogy mi vette rá majd ötven éve, hogy elmenjen és sajnos fájdalmasan könnyű volt az akkor történtekre párhuzamost állítani a mai kor eseményeiből. Az a férfi, miatta kellet el mennem. És itt van újra, vagyis nem pont úgy, de a vére a vérében van, az utódja.

-          Lehet. – suttogta Eleanor.

-          De miért?

-          Mert… mert megölne.

-          Ki?

-          Az, akit megmentettem. – mondta fájdalmas mosollyal.

-          De akkor miért ölne meg?

-          Mert ha nem teszi meg, akkor Én fogom megölni, és azt nagyon nem akarom.

-          Nem értelek. Meghalnál valakiért, aki meg akar ölni? – Eleanor egy darabig hallgatott, Serena azt hitte nem fog neki válaszolni.

-          Igen. Azt hiszem, megtenném.

-          Miért? - Eleanor visszahúzódott a kád másik végébe és kinyújtózott. Serena várta, hogy válaszoljon neki.

-          Olyan régóta vagyunk már itt. A világ itt van egy karnyújtásra, de mégis kívülállók vagyunk, nem fogad be minket, mégis a részei vagyunk. A nappal és az éjszaka. Az élet és a halál. Fehér és fekete. Minden eltáncol mellettünk akár teszünk valamit, akár nem. Most minden megállt, semmi sem mozdul, mégis valami akkora szélvihart kavart, hogy már nincs az a biztonság, ami elrejt minket, felkap, elragad. De nem csak minket, hanem mindent. Érzed Te is? A gyertya hamarosan végigég és kialszik, a zene elhalkul, és némaság marad utána, a zenészek nem veszik többé kézbe a hangszerüket, hacsak… - fenntartotta a hangsúlyt.

-          Hacsak?

-          Talán azért nem akarnak már húrokat pengetni, mert a kezük kisebesedett, vagy megunták az ismert dallamokat. Talán… talán ha másik kotta kerülne a kezükbe, vagy más hangszer, akkor újra zene töltené meg az éjt…

-          Nem értelek.

-          …Valakinek szólnia kell a muzsikusoknak, hogy nem lehet némaságban élni. Meg kell nekik mondani, hogy csak Ők képesek újra elérni, hogy az emberek megmozduljanak. Hisz ha nincs zene, akkor nem is lehet táncolni…

-          Eleanor…

-          …Szükség van valakire, aki képes új ritmusokat papírra vetni, de ahhoz papír és tinta is kell. Meg ihlet, anélkül sem lehet remeket alkotni. Hol vagytok ilyenkor múzsák? Hiányzik a sugallat, a motiváció. Ezek egymagukban semmit sem érnek, együtt kell lenniük, egyszerre, egy időben. Az eszköz, a szerző, az ösztönzés...

-          Mégis miről beszélsz? Eleanor? Eleanor!

-          … És akkor elkészül a mű.

-          Eleanor? – a nő felnézett a vörös hajú társára.

-          Serena.

-          Tessék?

-          Azt hiszem itt az ideje, hogy tollat ragadjunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.