Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


44. fejezet

2012.05.11

De utálom ezt! Futott át Reynolds őrmester fején, ahogy megpróbált a lehető légfeltűnő mentesebben bicegni, a kiképzésen. Rettentően fájt a jobb lába a lábujjától kezdve végig egészen a csípőjéig a derekában folytatódva és hosszan a gerincén. Bár a mód, ahogy szerezte sérülését kissé javított azon, hogy elviselhesse. Hatalmas csattanásra felkapta a fejét, és elégedettség fogta el, mikor Marquess feltápászkodni próbált a földről ahová a francia Larré hajította. Szerencsétlen hülye, bár kissé sajnálta, mert nem túl egyenlő a küzdelem. Az is csoda, hogy képes mozogni. Az éjjel majd letépte a karját, bár kiérdemelte. De ne ugorjunk ekkorát. Ha jobban belegondolt akkor „érdemelte ki”, mikor megnézte azt a videót. Egy biztonsági kamera felvétele volt, amit abból a bárból szereztek meg az emberei, ahol Marquess és a többiek voltak. Ha avatatlan szemek nézik, nem láttak volna semmit, de nekem van benne gyakorlatom. Eleinte nem volt semmi furcsa, csak azután, hogy az a nő felbukkant és elhívta a férfit. Nem volt jó minőségű a kép, igazából, nem videó volt, hanem öt másodpercenként képek egymás után, de még ebből is tudta, hogy veszekednek. Még ez sem lenne furcsa, Marquess nem jön ki jól a nőkkel, mint tapasztalta. Te jó ég az a lány! Sloan sem egyszerűbb. De most máshol tartottam! Szóval az a nő a bárban meg Sean. Az összekötői kikérdezték Marquess barátait, csak úgy diszkréten, nem kell az, hogy mindenki megtudja, hogy figyeltetik, így csak a kiképzésben résztvevő néhány embere kíváncsiskodott, teljesen ártatlanul, és azt mondták, nem túl régi, bár annál viharosabb ismeretség volt. Erre magamtól is rájöttem, gondolta Reynolds, de mit várt, rutinos hazudozó volt a fiú. Szóval a videó. A technikusa Larry amennyire tőle telt rendbe rakta a nem túl jó minőségű anyagot, de így sem lett tökéletes. Valamin vitatkoznak az egyértelmű, a férfi a sarokban a nő háttal a kamerának. Min veszekedhetnek? Ezt ebből nem fogom megtudni, gondolta a férfi és épp kezdte feladni a figyelést, mikor meglátta. Épp mikor kezdett kicsit eldurvulni a beszélgetés és Sean el akart menni meglátott valamit.

-          Azt, ki tudod nagyítani? – mutatott Reynolds a képernyőre.

-          Mit? – kérdezte Larry.

-          Ott a tükröt.

-          Pillanat. – kattintgatott ide-oda. – Kész. Mit lát?

-          Látod a nő szemét? – amennyire a nagy pocakja engedte Larry közelebb hajolt a monitorhoz.

-          Mi van vele? Nem látok semmit.

-          Csak nem tudod, mit kell nézni. Túl világos.

-          A szeme? Fekete-fehér a kép honnan látja?

-          A rutin meg az évek.

-          És ez mit jelent?

-          Hogy öregszem.

-          Nem az! – mosolyodott el a fiatalabb férfi. – Miért világos a szeme?

-          Mert halhatatlan. – Larry elsápadt. – Kérem a lemezt.

-          Megmutatja Sir Brightmore-nak? – kivette és Reynolds kezébe adta. Ő nézte egy darabig és gondolkozott.

-          Még nem. Míg nem biztos. Jól sejtem, hogy nem láttál semmit? – Larry tudta mire céloz.

-          Mire gondol? Itt sem járt.

-          Helyes. – tudta, hogy nem baráti szívességből tagadja le, pusztán fél tőle. De ez így van jól.

A lemezt elrakta a szobájába, hogy biztonságba legyen és elindult utána járni a dolgoknak. Fegyverét is lerakta, most nincs rá szüksége. Már késő este van, tudta, hogy senkivel sem fog találkozni, már rég alszik mindenki. Megállt úti céljául szolgáló ajtó előtt és bekopogott. Bár nem erősen tette, mégis az egész folyóson visszhangzott, remélte csak az ébred fel, akinek szánta és nem veri fel az egész házat, most nincs szüksége közönségre. Motoszkálást hallott a szobából és tudta elérte a célját. Az álmos fejű Sean nézet ki rá.

-    Öltözzön! – egy pillanatig nézte meglepve, majd szó nélkül bólintott és eltűnt az ajtó mögött. Meglepően hamar visszatért, haja kócos volt, arcán még ott volt a párna nyoma. Bár már majd két nap eltelt a szabad napjuk óta, mégis látta rajta, hogy tudja, azért keresi fel, ami akkor történt. Ahogy Reynolds megindult Marquess némán követte. Elmentek az edzőterem előtt, majd az előtt a folyosó előtt, ami Sir Brightmore irodája felé tart, és ahogy visszanézett rá, látta, ahogy Sean egyre bizonytalanabb lesz abban mi vár rá. Lefordult egy másik folyóson, és a zsebéből kivett kulccsal kinyitott egy ajtót. De rég jártam már erre, gondolta a férfi. Ahogy szétnézett látta, hogy más is. Mindent finom porréteg fedett az emlékek mégis felélénkültek benne az ismerős dolgok láttán. A lámpák hol égtek, hol nem, volt hogy az egész folyosó sötét maradt, amin átmentek. Újabb folyosó, jobb kanyar, majd bal, megint bal, lépcsőn le, át az ajtón, még egy lépcső és így tovább. A hely egy labirintus volt, de csukott szemmel is oda talált volna. Sean egy szót sem szólt de biztos volt benne, hogy ég a vágytól, hogy megkérdezze, miért hozta ide. Nem tetszene neki a válasz. Azért mert a régi szárny, nincs bekamerázva. És Reynoldsnak most nem volt szüksége felesleges kíváncsi szemekre. Ezeknek, a falaknak nincs fülük, bár már jó ideje nem hallhattak emberi beszédet, de nem is adják tovább, ami itt történik. Mert hogy valami lesz, az biztos.

-    Tudja hol vagyunk?

-    Nem. – Helyes, gondolta az őrmester. Mivel nem válaszolt, Reynolds számított rá, hogy Sean megenged magának egy kérdést. – Mi ez a hely? – bár nem erre számított.

-    A kastély egy régi szárnya. Jó régóta le van zárva, mert már túl kevesen vagyunk, hogy ennyi helyre legyen szükség. Feleslegessé vált. – várta a következő kérdést, de az nem jött. Az egyik ajtó előtt megállt és a kulcsokkal babrált mikor felnézett a férfira, aki egyik lábával hátrébb lépett. Szóval ezért nem kérdi meg, miért hoztam ide! Ahogy az ajtó kinyílt és belépett engedett magának egy halvány mosolyt, mikor Marquess nem látta. Sean követte, bár kissé növelte a köztük lévő távolságot. Ahogy Ő is belépett, Reynolds becsukta az ajtót és legalább olyan gyorsan, mint amilyen váratlanul, be akart húzni Seannak, de Ő kiért, viszont a következő a gyomorszájba már talált, amitől megroggyantak a térdei, de kitartott. Tudta, hogy megint meg akarja verni. Ennyire kiismerhető lettem?

- Ki volt az a nő a bárban.

- Egy ismerősöm. – köhögte Sean.

- Kicsit több szóban, ha kérhetem. – gyomorba rúgta, amitől most tényleg térdre rogyott. – Honnan ismeri? – Sean megpróbált időt nyerni, azzal, hogy feláll. Reynolds megint meg akarta rúgni de Sean felpattant, elkapta a lábát és térddel a combjába rúgott és erősen taszított rajta egyet, amitől felettese majdnem elesett, de végül talpon maradt, lába rettenetesen fájt.

- Csak összefutottunk. – válaszolta a fiatalabb, alig érthetően, összegörnyedve.

- Egy holdfényes éjszakán? – látszott Seanon, hogy meglepődik. – Szóval vérfarkas. – erősítette meg a gyanúját az őrmester.

- Ez nem az, aminek látszik.

- Nem, biztos nem, hisz Ő sem az, aminek látszik. – Közelebb akart menni, de ahogy a lábára nehezedett megbánta, mozdulatára Sean is hátrébb lépett.

- Azt mondta az nem baj, ha olyat tudok, ami nem árt senkinek.

- De Ő vérfarkas! Azért van, hogy ártson!

- Ez nem igaz!

- Higgye el, több vérfarkassal találkoztam, mint maga és…

- Ebben ne legyen olyan biztos! – nem érdekelte mennyire fáj, oda ugrott Seanhoz és földhöz vágta, és határozott mozdulattal leszorította.

- … a vérfarkasokat csak az érdekli, hogy ölhessenek. Ha fent van a telihold, elvesztik az öntudatukat, és állatok lesznek… – Sean megpróbált kitörni de Ő szorított a fogáson és a férfi fájdalmasan felkiáltott. - …már nem emberek, nem ismernek barátot, rokont, csak vért akarnak.

- Elfelejt valamit! – mondta a fogai közt szűrve a legyőzött.

- Na és mit? – Sean minden erejét összeszedve felrántotta a lábát, és újra combon rúgta az őrmestert, most Ő kiáltott fel, és elengedte a férfit, aki felpattant de leteperni már nem tudta, mert felettese újra kész volt támadni, így csak elhátrált.

- Azt, hogy nem volt Telihold! – mondta Sean. Egy darabig csak egymást nézték erősen ziháltak és próbálták figyelmen kívül hagyni a rettenetes fájdalmat, ami Sean gyomrát és karját mardosta és Reynolds egész jobb lábát.

- Mit akart magától? – Sean nem akart válaszolni. – MIT AKART MAGÁTÓL?

- Keresett valakit. – Reynolds fején épp Sir Brightmore suhant át, de mielőtt rákérdezhetett volna Marquess válaszolt. – Egy vámpírt.

- Honnan ismer maga vámpírokat?

- Nem ismerek. Csak egyet.

- Mit akart tőle?

- Megölni.

- És mit mondott neki?

- Hogy nem találkoztunk, mióta itt vagyok.

- És hazudott?

- Nem.

- Most hazudik?

- Nem.

- Mi történt a múltkor? Mikor az épület felrobbant? – Sean nem válaszolt. – AZT KÉRDEZTEM…

- Hallottam! De nem mondom el. – Jól hallottam, gondolta Reynolds. Ez úgy képen vágta, a férfi válasza, hogy majdnem hanyatt esett.

- Hogy mondta? – szeme tikkelni kezdett.

- Nem tartozik magára! – Megint meg akarta ütni, de túl messze volt és túlságosan fájt a lába, hogy gyorsabb lehessen a férfinál.

- Maga arrogáns, idióta! A hazugságaival mindannyiunkat megöl!

- Ez nem igaz. Ezek teszik lehetővé, hogy még élek! Megőrzöm a titkaimat, hogy ne használják fel őket ellenem.

- Maga csak saját magával törődik!

- Ez sem igaz! Arrogáns vagyok? Igen! Idióta? Talán, de Én törődök másokkal! Makacs vagyok, valószínűleg még ostoba is, de nem vagyok olyan, mint amilyennek hisz.

- De pontosan olyan vagy, mint…!

- Mint maga! – fejezte be Marquess. – Arrogáns, idióta!

Ennél nem kellett több. Ez a néhány szó valahogy képes volt rá, hogy ha pár percig is, de elfelejtessék az őrmesterrel, hogy alig bír a lábán állni, és a földbe döngölte Seant. Lehet, hogy sokat fejlődött az előző „nevelés” óta, de azt a sokévnyi vadászat során, Reynoldsra ragadt rutint, nem tudta felülmúlni. Nem emlékszik minden részének az éjszakának, vagy arra, hogy kerültek vissza a szobájukba, talán az elborult agya miatt, de tudta, keserves kínok árán. Az előző esett óta tudta, hogy ne hagyjon feltűnő sebeket, és nem is látszik semmi, legalábbis ott ahol a ruha nem takarja Seant. Valami rémlik arról, hogy neki kellett felnyalábolnia, és egy darabig cipelnie Marquesst, de mikor már meg tudta magát tartani, azonnal visszautasította a segítséget. Nem akarta ennyire megverni, tényleg nem, de, talán ha a fiú, nem veszti el az eszméletét, akkor még folytatta volna. De azok, amiket mondott, és ahogy! Végül arra jutott, hogy megérdemelte. Felszisszent, ahogy egy pillanatra megfeledkezett fájó lábáról. Talán Én is megérdemeltem. Újabb hatalmas csattanás rázta vissza a valóságba és az edzőterembe, csakhogy most füttyök is kísérték a zajt. Odanézve meglepődött. Most Larré feküdt döbbenten a földön.

-          Ezt hogy csináltad? – kérdezte a francia.

-          Titokban edzek! – a férfi a földön összehúzta a szemét, de elmosolyodott, ahogy Sean felhúzta.

-          Na persze!

Tényleg megérdemelte. De azt hiszem, Én is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.