Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


77. fejezet

2016.06.20

Sean nehéznek érezte a testét. Mázsás súlya az ágy kemény felszínének feszült, de az kitartott.-

  • Sean! - ismerte ezt a hangot. Selymes volt, mintha álmából jönne. Suttogás, ami mindenét betölti. - Ébredj! - fáradtan kinyitotta a szemét, de a színek összefolytak előtte és a fény bántotta. Visszacsukta, feje még így fektében is vitte, mintha tényleg álmodna. Elmosolyodott, örült hogy visszatértek az Eleanor-álmok. Fájt minden porcikája, égett a bőre, lüktetett a feje, általában az álom végén érzi így magát, de nem bánta, csak az számít, hogy itt van vele Ő.

  • Azt álmodtam, hogy Sir Brightmore lelövetett. - mondta fáradt hangon Sean.

  • Miért tett volna ilyet? - hallotta a nő hangjában a bujkáló mosolyt, és ahogy maga elé képzelte gyönyörűnek találta, viszont nem akarta kinyitni a szemét. Félt, hogy akkor kiderül, hogy tényleg álom és nem lenne ott.

  • Miért ne? - válaszolta Sean.

  • Jó kérdés! - az új hangra, tényleg kinyitotta a szemét. Legyen álom, legyen álom, legyen álom. Maga mellett az ágyon Eleanor ült, kissé fölé hajolva. Pipa. Balra tőle az ablak mellett, dühös pillantással méregetve az udvart Sir Brightmore. Pipa. A hangok gazdái kirajzolódtak, és Sean teljesen bizonyosan megállapította, hogy valóságosak voltak és, hogy nagy bajban volt. Felakart ülni, de a mozdulat kíméletlen fájdalmat ébresztet a vállában, odakapott, de Eleanor visszanyomta fekvésbe.

  • Nyugalom, meglőttek. - hangja lágy volt.

  • Meglőttek? Mikor? Hogy kerülsz Te ide? - nem értett semmit.

  • Az most nem fontos. Emlékszel mi történt?

  • Azt hiszem... Volt ott egy Árny... Ugye? - a nő bólintott.

  • Mond el mi történt. - Sean maga elé meredt. Hol is kezdődött? Ja, megvan. Egy férfi egy nagy terembe kísérte, ahol még sosem volt. Mikor rákérdezett, hogy miért, mit is mondott? Megvan! Sir Brightmore parancsára. Az öregre nézett. Még mindig az udvart figyelte, tekintete haraggal volt tele, színtiszta gyűlölet csillogott benne.

  • Egy szobában voltam, egyedül. Elég sokáig. Azt hiszem. Furcsa érzés fogott el, de... Aztán bejött egy férfi, mintha meglepődött volna, hogy ott vagyok, azt mondta, valami papírmunkát végez. -

Az egész annyira szürreális volt. A szoba ahol volt, egyfajta könyvtár szerűség volt, magas beltérrel, gyönyörű faragott polcokkal és töménytelen mennyiségű könyvvel, a plafonon díszes freskó, fákkal, táncoló emberekkel, mégis a Boszorkány-körre emlékeztette, amitől kirázta a hideg. Nem tudta mennyi ideig kellett ott várnia, de a tudatlanság és a tétlenség teljesen megőrjítette. Unalmában a könyveket nézegette, mikor furcsa hívogató érzés csiklandozta meg a gerincét. Az ajtó felé fordult, onnan érezte. Nem tudta, pontosan mi lehet ez, de mintha már érezte volna korábban. De ahogy jött, úgy is múlt el. Biztos rájött! Rájött, hogy olyan sok mindenről hazudtam. Biztos Reynolds mondta el, vagy Graham jött rá. Volt rá ideje. Lehet Larré mondott el valamit, talán nem is önszántából, talán megfenyegették, vagy a sok gyógyszer miatt. Nem akar többé hazudni, de erről egyszerűen nem beszélhet. Nem értené meg Sir Brightmore. Ő nem, mint ahogy Sherrard is mondta. Újabb örökké valóságnyi idő múlva az ajtó nyikordulása rázta fel a merengésből. Egy férfi volt, szemüveges, aktakukacszerű. Mikor benyitott szemében ijedség látszott.

  • Jó napot! - mondta Sean zavartan és egy mosolyt is erőltetett magára. A férfi szerényen bólintott.

  • Nekem van egy kis... csinálnom kell valamit... iratok...

  • Öö, rendben csak nyugodtan. - mondta Sean, annyira furcsa volt a férfi. Kócos fekete haja volt, szemei karikásak, arca beesett, mint aki napok óta nem aludt és úgy izzadt, mint egy verseny ló a futam után. A szoba végében lévő asztalhoz ment és a nagy kupac papírt rácsúsztatta, de nem kerülte el Sean figyelmét, a koppanás, amit nem okozhattak az iratok. Gyanús pillantást vetett a férfira, de a figyelmét valami más terelte el, valami gonosz, ami közeledett. Sean az ajtóra meredt tudta, hogy mi az ami a másik oldalán van. Egy Árny. Itt bent. Meg akarja ölni, érzi, tudja, hogy ott van és azt is hogy Ő is érzi a jelenlétét. Az övéhez kapott, de már nincs ott a fegyver. Mikor visszatértek, Reynolds visszakérte, akkor természetesnek tűnt, hogy ide bent nem kell, hisz biztonságban vannak, de mindannyian tévedtek. Látta, ahogy a kilincs elmozdul, és lassan kinyílik az ajtó. Egy test zuhant be rajta, és Sean látta hogy halott, a folyóson egy másik testet is látott, és azt is, ami végzett velük. Egy Árny teljes életnagyságban. A kés amivel megölte az öröket, még mindig az ajtón beeső férfi mellkasában volt. Szíve olyan hevesen kalapált, hogy már fájt. Az Árny a szemébe nézett és a lelkébe látott, de ez megkeményítette. Az Árny átlépett az egyik testen, majd becsukta az ajtót, amitől Sean egy lépést hátrált.

  • Sean Marquesshez van szerencsém? - Ő nem válaszolt, de nem is várta el a másik. - Hát persze. Egyébként nincs értelme segítségért kiabálni, hangszigeteltek az ajtók.

Sean megdöbbent amikor a háta mögül egy kattanás jelezte neki, hogy egy kibiztosított fegyvert szegeznek alig egy méterről a tarkójának. Teljesen megfeledkezett az aktakukacról.

  • Öld meg. - mondta az Árny, de nem történt semmi, Sean lassan hátra nézett, és ugyanaz a félelem ült a férfi szemében mint amikor bejött. Hát ezért jöttél barátocskám? - Azt mondtam öld meg! Bizonyítsd a hűséged! - de még mindig nem történt semmi. Pörgessük fel az eseményeket, gondolta Sean. A férfi a háta mögött ember volt, ez biztos, és annak is gyáva, ezt ki kell használni. Felidézett mindent, amit a kiképzésen tanult és megpördülve kicsavarta a fegyvert a kezéből majd messze ellökte a földre. Mire az Árnyra emelte a pisztolyt már Ő is farkasszemet nézett eggyel.

  • Szép. És tudod is használni? - kérdezte az Árny.

  • Kíváncsi vagy rá? - és eldördült mindkét fegyver. Olyan volt, mintha egy baseball ütővel irgalmatlanul vállba verték volna, mikor a golyó eltalálta. Jobban fájt, mint hitte, és elterült a földön. A lövedék áthaladt a testén és mögötte a könyvespolcba fúródott. Az oldalára fordulva Sean látta, hogy ellenfele is fekszik, de holtan, ez viszont azt jelentette, hogy az Árny elhagyja a testét. Az arcán tátongó lyukból kiszivárgott az ismerős felhő és elindult felé. Fény, fény kell, de este van. Elkezdett hátra felé mászni, de a fájdalom újra a bal vállába nyilallt így odakapott. Fény kell, most! Ahogy a lehetőségei közt keresgélt valaki megragadta és hassal a földre szorította, jobb karját hátra feszítette. Megpróbált kibújni a szorításból, de ekkor iszonyatosan a sebére ütött a másik. Felnézve rá, a szürke egérkét látta, miért feledkezik el mindig róla?

  • Azonnal engedj el!

  • Nem! Meg kell halnod! - és a teljes testsúlyával a bal vállára nehezedett. Sean a fájdalomtól megszédült, de még így is ki tudta venni, a közelgő füstöcskét. Eszeveszett félelem lett úrrá rajta. Nem, ez nem lehet! Megpróbált újra kifordulni, de túl erősen fogta a másik. Az Árny elborította az arcát. Kérlelhetetlenül áramlott be a száján és az orrán. Arra emlékeztette az érzés, mikor tizenkét évesen leesett egy fáról. Hanyatt feküdt a füvön, és képtelen volt lélegezni, csak nyelte és nyelte a levegőt, de nem tudott kilélegezni. Azt hitte meg fog halni. Most is a levegő csak befelé ment a testébe, de a tüdeje nem volt képes a kifújni. A teste remegni kezdett, minden izma görcse rándult, majd elernyedt és újra összerándult. Végül, mikor azt hitte minden elveszett, mikor teste már nem válaszolt a parancsaira, mélyet sóhajtott. Köhögött egyet, majd még többet, azt hitte megfullad, ahogy csak jött és jött, lélegzete fekete volt és olyan erősek voltak a köhögések, hogy öklendezett is. A férfi, aki leszorította hirtelen elengedte, ahogy látta, hogy Sean teste kilöki magából az Árnyat, és ezért Őt vette célba. Sean képtelen volt abbahagyni a köhögést, alig kapott levegőt az oldalára fordult, hátha így könnyebb lesz. Mellette néhány méterre a férfit teljesen átjárta az Árny. Ahogy érezte, hogy a test az uralma alatt van, újra próbálkozott, addigra, Sean többé kevésbe ura volt a lélegzetének, de néha még köhögés kaparta a torkát. Megpróbálta elérni a fegyvert, de a férfi is utána kapott. Ekkor kiszakadtak az ajtó szárnyai, és valahol messze a folyosón értek földet, de olyan gyorsan történt minden, hogy mielőtt azok nagy csattanással landoltak volna az Árny is eltűnt előle. Ahogy Sean szétnézett egy férfi térdelt fölötte, és egy másik a szoba másik végén fekvő Árnyat tartotta sakkban. Újabb köhögő rohan kezdte fojtogatni, és képtelen volt elmondani, hogy megszerezte a fegyvert. Még egy szó erejéig sem hagyta abba a roham, sőt öklendezése tovább rontotta az amúgy is szőrnyű helyzetet. Könnybe lábadt szemein keresztül látta, hogy a bejárati ajtóban emberek állnak, vagyis csak foltokat látott, de tudta, hogy emberek. Érzékei kiélesedtek ahogy az életéért küzdött így azt is tudta, hogy a két férfi, vámpír. Lefogják lőni őket! Tudatosult benne. Az eszébe sem jutott, hogy kerülnek ide, de nem hagyhatja, hogy meghaljanak, hisz most mentették meg az életét. Kiabálásokat hallott, de nem értette a szavakat. Férfi hangok feleltek, de őket sem értette. Kezdett alábbhagyni a fulladása, így megpróbálkozott a beszéddel.

  • Fegyver... fegyver van...

  • Nyugalom! - egy férfi hang felelt neki. Nem, most nem vesztheti el az eszméletét! Egy álom kezdte körbeölelni, a baleset képei villantak fel előtte, mikor meghaltak a szülei, de még nem lehet!

  • Van...nála! - szavai hatására a férfi kiáltott valamit, amit szintén nem értett, majd egy ismerős hang válaszolt rá, valahol nagyon messze, de az nem lehet. Ez Eleanor hangja! Ő nem lehet itt, mert Sir Brightmore megöli. Nem... az utolsó dolog amire emlékszik mielőtt a vérveszteségtől elájult, az volt, hogy rengeteg fegyver dördült el egyszerre.

De most itt van és él. Ahogy nagyjából összefoglalta a történteket neki, néha bólintott, és ő folytatta.

  • Ennyire emlékszem. Mi történt utána?

  • A társaim találtak rád, rájuk pedig a bilétások, és azt hitték, hogy Ők bántottak. A férfi, aki ott maradt is ezt állította, míg Sir Brightmore oda nem ért velem. Én és a társaim éreztük rajta, hogy nemrég egy Árny bujt belé, és Ő tudta, így végső elhatározásra jutott.

  • Mire?

  • Hogy lő. De Téged nem tudod, mert Solomon és Caradoc védett már.

  • Akkor? - Eleanor nem válaszolt csak a tekintetét róla, az öregember felé fordította.

  • Nem... nem esett baja, Uram? - kérdezte Sean.

  • Jól van, csak a büszkesége sérült. - mondta halkan a nő, mert látta a férfi nem akaródzik beszélni. Sean kérdő tekintettel nézett rá. Eleanor félre húzta a kabátját és inge fekete színe ellenére Sean látta rajta a vérfoltot.

  • Megsérültél? - senkinek sem kerüle le a figyelmét, az aggodalom a hangjában, még Sean is észrevette és rájött, még akkor sem érződött, mikor felettese épségéről kérdezősködött.

  • Semmiség. Viszont a lövés után a bilétások végre hajlandóak voltak... ártalmatlanítani. Sajnos a trükkös lövedékek megölték az Árnyat, így nem tudtuk kikérdezni. - Sean egy darabig elkalandozott.

  • Az az Árny bennem volt. - suttogta.

  • Így van.

  • De...

  • ...Már nincs, és csak ez számít. - zárta le a témát Eleanor. Sean fáradtan bólintott, tudta, ha kettesben lesznek befejezik a beszélgetést. Megint Brightmore-t nézte, állát megfeszítette, és tekintete kegyetlen volt. Valahogy mindig sejtette, hogy előbb utóbb rá fog jönni a titkaira de remélte, hogy jobban fogadja. Bár, mire számított? Eleanor meg akarta őt ölni és Sean pedig rejtegette. Azt kapod amit érdemelsz.

  • Sean? - visszafordította tekintetét a nőre - Nekem most el kell mennem.

  • Hova?

  • A Rend egy ideje csilingel a fülembe. Biztos a testi épségemért aggódtak. - elmosolyodott a kijelentés abszurdságán. - El kell mondanom nekik mire jutottunk.

  • Mi? - kérdezte Sean. Fogalma sem volt róla miről beszél, de a szavakat igazából nem neki szánta.

  • Nem tudom mit mondhatnék nekik. - tekintetét az öregre fordította. Sean egyikről a másikra kapta a pillantását, remélte valamelyik elmondja mi folyik itt, mikor fel akart kelni, fájdalmas nyögéssel vette tudomásul, hogy még mindig meg van lőve. Sir Brightmore most először nézett rá, ahogy egy újabb próbálkozás után visszahanyatlott a párnára.

  • Rendben. - ennyit mondott az öreg, legalább olyan fájdalmas arccal mint amilyen Seannak volt az imént, és kiment. Eleanor elégedett mosolyt villantott arra a helyre, ahol az imént még Ő állt, majd a férfi kérdésekkel teli arcára nézve ennyit mondott.

  • Majd később mindent elmondok. Ígérem. Most pihenj. Rendben? Megleszel itt?

  • Van más választásom?

  • Ha jót akarsz magadnak, nincs. - küldött felé még egy utolsó mosolyt és elindult kifelé. - Vigyázzatok egymásra! - Ekkor vette észre Sean, hogy mellette pár ággyal Larré fixírozza gyilkos pillantással. Miután a nő kiment, hozzá vágott egy párnát.

  • Csak képzeltem mi?

  • Elhitted volna nekem?

  • Nem, de most nem ez a lényeg! Elmondott mindent Te tökfej!

  • Jól van sajnálom! Bocsánat, hogy úgy tettem mintha csak álmodtad volna! Bocs! Várjunk csak! Ti beszélgettetek?

  • Míg nem voltál magadnál. De még nem fejeztem be a lebaszásodat! - Sean megpróbált újra felkelni, de most nem hagyta abba az első fájdalom hullámtól, de még így sem sikerült, ezért visszahanyatlott. - Jól vagy? - kérdezte a francia, kissé megenyhült hangon.

  • Nem! Nagyon nem! Tehetetlennek érzem magam! - fájó csend ült rájuk.

  • Hogy titkolhattad el hogy neked ilyen dögös ismerőseid vannak? - csattant fel Larré, amire Sean elnevette magát.

  • Mi mindent mondott el neked? - kérdezte, először ártatlanul, de ahogy belegondolt, egyre feszültebb lett

  • Kíváncsi vagy, mi? - annyi mindent akart kérdezni. Annyi dolog történt, de legfőképpen, ami a legfontosabb.

  • Mit tudtak meg? - látta rajta a francia, nagyon komolyan beszél, most minden titok, ami eddig felhalmozódott, megválaszolásra kerül, de nem meri Ő felfedni. Tudni akarta, ki mit tud.

  • Hát, elég sok mindent! - Sean sóhajtott. - Mindamellett szinte semmit. - Nem értette Larré szavait.

  • Hogy?

  • Tisztára mintha veled beszéltem volna, csak Ő nem mereng el folyton a távolt kémlelve, leszarva a világot maga körül.

  • Akkor mégis mit...? - tartotta fent a hangsúlyt Sean.

  • Hogy meg akarnak ölni a Füstlények, mióta... élsz, hogy Ő kísért téged, mielőtt idekerültél, hogy Ő mentett meg engem is. És most szövetséget akar kötni Sir Brightmore-ral, hogy legyőzhessék a Füstlényket. - Ez tényleg elég kevés, viszont más szemszögből elég sok is. Hisz ezt gyakorlatilag a szobában lévő minden ember tudta, mármint van aki ezt, van aki azt, mit tagajon ezekből. De akár szótlanul ülhette is volna, senki sem bolygatta volna, hisz Ő a Sebzett. Pont annyit mondott amennyit muszáj volt. Nem merte megkérdezni, hogy ennyi-e, nagyon nem, de azt sem akarta, hogy ez kiderüljön, ezért nagyot sóhajtva újra elmerengett, mint aki megkönnyebbül. Pedig majd széttépte az ideg, és ezt, mint az ügyeletes legjobb barát, Larré, ki is szúrta, és egy megértő mosoly mellé beszúrta:

  • Mintha mi sem történt volna. - Sean elnevette magát, de megbánta. Kegyetlenül fájt a válla. Egy darabig nem beszélgettek, így újra és újra átpörgethette a fejében a történteket, de minden ilyen után egyedül a nő mosolya maradt meg, és Sir Brightmore haraggal teli tekintete. Nem látott közvetlenül a Sir arcába de látta benne a megvetést. Biztos Eleanor miatt, azért mert nem mondtam el, hogy ismerem. Hisz rákérdezett, mesélt róla, elárulta a legféltettebb titkait és én a szemébe hazudtam, újra. Gyűlöl engem, amiért átvertem, és megérdemlem. Borus tekintetét látva Larré rákérdezett mi a baja és nagyon régóta először igazat mondott barátjának.

- Valóban megérdemelnéd, de nem rád dühös.

- Ezt miből gondolod?

- Itt volt egy Füstlény. Bejött ide, megölt öt embert köztük majdnem téged és Őt is, és senkinek sem tűnt fel. Ez már túl sok, főleg azok után, ami a kiképzésen történt.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.